A közelmúltban tapasztalt magyar optimizmusugrás, melyet egy Ipsos felmérés is alátámaszt, fontos kérdéseket vet fel annak alapjairól. Bár a pozitív jövőkép általánosan kívánatos, a közhangulat és a tényleges strukturális fejlődés közötti szakadék későbbi kiábránduláshoz vezethet. A fenntartható jólét nem csupán érzelmi állapotokon vagy külső finanszírozáson múlik, hanem robusztus intézményeken, kiszámítható szabályokon és az egyéni felelősségvállalás kultúráján.
Az Ipsos 2026 májusi felmérése szerint a magyarok 62%-a érzi úgy, hogy az ország jó irányba halad, ami az egyik legjelentősebb optimizmusugrás a vizsgált országok között. Ez a havi 39 pontos emelkedés elsőre biztató jelnek tűnhet, hiszen a társadalomnak szüksége van reményre és pozitív jövőképre. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez a bizakodás milyen alapokon nyugszik.
A történelemben gyakran előfordul, hogy a közhangulat és a gazdasági fundamentumok eltérő pályán mozognak, ami a pénzügyi piacokon buborékokhoz, a politikában pedig túlfűtött várakozásokhoz vezethet. Az optimizmus csak akkor válik valódi fejlődési tényezővé, ha kézzelfogható intézményi és gazdasági változások támasztják alá. Ennek hiányában a kezdeti lelkesedés könnyen kiábrándulásba fordulhat, ami komolyabb következményekkel járhat, mint a kezdeti pesszimizmus.
Az intézményi közgazdaságtan régóta hangsúlyozza, hogy a tartós jólét működő intézményekre, kiszámítható szabályokra és egyéni felelősségvállalásra épül, nem pedig érzelmekre. Közép-Kelet-Európában, különösen Magyarországon, a tervgazdaság évtizedei mélyen átformálták a viselkedési mintákat, elősegítve a "mindenki az államtól várja a megoldást" attitűdöt. Ez a szovjet örökségként azonosított mentalitás azért gyökerezett meg, mert évtizedeken át ez volt a racionális magatartás; az egyéni kezdeményezéseket a rendszer szankcionálta.
Kornai János már az 1980-as években leírta a „puha költségvetési korlát” jelenségét, ahol az állam megmenti a veszteséges vállalatokat, így a szereplőknek nincs valódi kockázatvállalási vagy hosszú távú gondolkodási ösztönzésük. Ez az ösztönzési struktúra nemcsak a gazdasági hatékonyságot rombolja, hanem a morális normákat is átalakítja, a felelősséget külső szereplőkre hárítva. Ez a reflex ma is él az egészségügytől az oktatásig, a lakhatási problémáktól a vállalkozások fejlődéséig, ahol gyakran külső támogatásokban látják az elsődleges megoldást a piaci alkalmazkodás vagy az innováció helyett.
A rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized ellenére ezek a mintázatok számos területen tovább élnek, magyarázatot adva arra, hogy Magyarország miért küzd olyan problémákkal, amelyekkel más régiós versenytársai sikeresebben birkóznak meg. Az az érv, hogy az ország túl kicsi a sikerhez, kényelmes, de nem meggyőző, hiszen Svájc, Ausztria vagy Dánia is kis országként tartozik a világ legversenyképesebb gazdaságai közé. Ezek a nemzetek éppen méretükből fakadóan kénytelenek az innovációra, az exportra és a hatékony intézményekre támaszkodni.
A régióban Lengyelország, Csehország és Románia is előrelépett, miközben Magyarország relatív pozíciója számos mutatóban stagnált vagy romlott. Ahol az állami támogatás, a közbeszerzési logika vagy a kapcsolati tőke felülírja a teljesítményalapú versenyt, ott az egyéni felelősségvállalás és az innováció jutalma kisebb. A versenyképesség végső soron bizalomkérdés: bizalom a szabályok kiszámíthatóságában, a teljesítmény megbecsülésében és abban, hogy a hosszú távú befektetés megtérül.
Az európai kohéziós alapok fontosak, de önmagukban nem elegendőek, ahogy Görögország esete is mutatja, ahol a jelentős transzferek ellenére súlyos adósságválságba sodródott az ország az intézményi reformok hiánya miatt. Az EU-források akkor hatékonyak, ha olyan gazdasági és intézményi környezetbe érkeznek, amely képes tartós termelékenységnövekedést építeni rájuk.
Magyarország esetében tehát nem az a legfontosabb kérdés, hogy érkezik-e pénz Brüsszelből, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Az EU-s források finanszírozhatnak infrastruktúrát, de nem pótolják a vállalkozói kultúrát, az adófizetési hajlandóságot vagy a közigazgatási hatékonyságot. Ezek csak belülről, generációs szocializáción és intézményi reformokon keresztül épülhetnek fel.
Az adófizetési kultúra a társadalmi szerződés egyik legfontosabb pillére. Ahol az állampolgár nem lát kapcsolatot saját hozzájárulása és a közszolgáltatások minősége között, ott az adóelkerülés könnyen racionális döntéssé válik. Ez a bizalomhiány alacsonyabb adófegyelmet, gyengébb közszolgáltatásokat és még nagyobb bizalmatlanságot eredményez, egy negatív spirált létrehozva. A magas adómorállal rendelkező országokban jellemzően alacsonyabb a korrupció és magasabb az állami intézmények iránti bizalom, mivel az emberek látják adójuk kézzelfogható eredményét.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása