A magyar közigazgatás alapvető területi egysége, a vármegye, majd megye elnevezésű intézményrendszer hosszú évszázadok óta meghatározó szerepet tölt be az ország életében. Az Alaptörvény legújabb módosítása értelmében 2026. október 1-jétől a jelenlegi vármegyék ismét megyék lesznek, ahogyan 1949 és 2023 között is nevezték őket. Ez a változás, amely a főispán elnevezés kormánymegbízottra cserélésével is együtt jár, jelentős adminisztratív feladatokkal és költségekkel jár.
Az Országgyűlés az Alaptörvény tizenhetedik módosításával döntött arról, hogy 2026. október 1-jétől a vármegye elnevezés helyett ismét a megye kifejezés kerül bevezetésre. Ezzel párhuzamosan a főispán titulus is kormánymegbízottra változik, ami a 2023. január 1-jén bevezetett vármegye és főispán elnevezések alig három és fél év utáni felülírását jelenti.
A névváltoztatás jelentős jogszabályi átalakításokat igényel. Egy 210 oldalas törvényjavaslat szerint összesen 1172 jogszabályban, köztük 181 törvényben kell módosítani a megnevezéseket. A kormány hatásvizsgálata az átnevezések végrehajtásának költségét 577 millió forintra becsüli. A korábbi, 2023-as névváltoztatás során a Magyar Közút Zrt. 714 megyehatárjelző táblát cserélt le, míg a Miniszterelnökségnek 320 kormányrendeletet kellett módosítania. A bíróságokat a tábla- és pecsétcsere nem érintette, mivel a megyei bíróságokat már 2011-ben törvényszékekké nevezték át.
A vármegyerendszer gyökerei Szent István uralkodásáig, a XI. század elejéig nyúlnak vissza, amikor a királyi várbirtokok igazgatása tette szükségessé a területi tagolást. Kezdetben mintegy negyvenöt vármegye alakult ki, számuk a XII. századra hetvenre nőtt. A XIII. századtól a királyi vármegyerendszer a birtokok eladományozása miatt bomlásnak indult, a királyi hatalom gyengült. Az Aranybulla mérföldkőnek számított, mivel megtiltotta a birtokok eladományozását és védte a magántulajdont.
A köznemesség erősödésével kialakult a nemesi (rendi) vármegyerendszer. Ennek élén az ispán, majd a XV. századtól a főispán állt, akit a király nevezett ki. Feladatait a XV. századtól egyre inkább helyettese, az alispán vette át. Nánay Mihály történész szerint a XVIII-XIX. századi rendi vármegye hasznos intézmény volt a szuverenitás megőrzésében és erős helyi kötődések kialakításában, ugyanakkor a XIX. század elejére önálló hatalmi központokká vált, ami centralista kritikákhoz vezetett. Eötvös József és más reformerek a vármegyei autonómiát és archaikus döntéshozatalt a modernizáció gátjának tekintették.
A kiegyezés után a vármegyéket beillesztették a modern polgári közigazgatás rendszerébe, elválasztva a bíráskodást és a közigazgatást. A dualizmus idején a vármegye autonómiáját megnyirbálták, a főispán a kormányzat képviselőjévé vált, aki ellenőrizte a vármegyei intézményrendszer működését. A második világháború végéig a vármegye elnevezés maradt hivatalos, de a megye kifejezés is terjedt. Az 1950-es tanácsrendszer bevezetése előtt területrendezést hajtottak végre, felszámolva a csonka vármegyéket, és 25 történelmi vármegyéből 19 megyét alakítottak ki. Az 1949-es Alkotmány hivatalossá tette a megye elnevezést.
A járások is évszázadokon át a magyar közigazgatás részei voltak, a XVI. században jelentek meg. 1983-ban megszüntették őket, majd 2013. január 1-jétől a második Orbán-kormány újra életre hívta a járásokat, amelyek hatásköre kiterjedt valamennyi városra és községre. Eleinte 175 járás működött, számuk később 174-re csökkent.
A vármegye, illetve megyerendszer fennmaradása a magyar közigazgatás egyik leginkább kitartó eleme, amely számos történelmi korszakot és reformkísérletet túlélt. Már a rendszerváltozás után, az 1990-es években is felmerült a vármegye elnevezés visszaállítása, de akkor elvetették. Az Antall-kormány 1993-ban a középszintű közigazgatás reformját vizsgálta, felmerült a kismegyerendszer vagy a régiók bevezetése, de ezek a tervek sem valósultak meg.
Az uniós csatlakozás előtt is hirdettek közigazgatási reformot, amely a kistérségek és régiók szerepét erősítette volna. Az Ágh Attila vezette Idea-csoport 2002-es elképzelései szerint a kistérségek önálló feladatokat kaptak volna, a megyék szerepét pedig a régiók vették volna át. Ez a koncepció azonban ellenállásba ütközött, és a kormány nem fogadta el eredeti formájában. A megyék megszüntetése politikailag rendkívül érzékeny ügynek bizonyult, amelyet sem az ellenzék, sem a kormánypárti többség nem támogatott.
Az Orbán-kormányok időszakában a megyék szerepe tovább erősödött, aminek csúcspontja a 2023. január 1-jétől érvényes vármegye elnevezés bevezetése volt. A névváltoztatásnak szimbolikus jelentősége mellett jelentős adminisztratív és anyagi vonzatai is voltak, ahogy a mostani, 2026-os visszaállásnak is lesznek. Ez a folyamatos átnevezés rávilágít a közigazgatási struktúrák stabilitásának és a történelmi hagyományok tiszteletének kettős igényére.
A 2026. október 1-jén életbe lépő változások ismét a megye elnevezést hozzák vissza a közigazgatási egységek számára. A főispánok helyett kormánymegbízottak irányítják majd a megyei szintű államigazgatást. A törvény zárószavazását három héten belül tartják, ami véglegesíti a magyar közigazgatás legújabb fejezetét.
Ez a legutóbbi névváltoztatás is azt mutatja, hogy a magyar közigazgatási rendszer, bár folyamatosan alkalmazkodik a kor kihívásaihoz, alapvető területi tagolása, az ezeréves megyerendszer, továbbra is megkerülhetetlen marad, még ha neve időről időre változik is.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása