Kovács „Kokó” István, a magyar ökölvívás legendás alakja, egykor meglepő fogadtatásban részesült a repülőtéren, ami még őt is váratlanul érte. Ez az esemény azonban csak egy apró epizód volt egy rendkívüli karrierben, melynek egyik csúcspontja 1996. augusztus harmadikán következett be, amikor is Kokó olimpiai bajnoki címet szerzett az atlantai játékokon.
Ezen a nevezetes napon az 54 kilogrammos súlycsoportban aratott győzelmével Kokó nem csupán személyes diadalát ünnepelte, hanem egyúttal a magyar ökölvívás tizedik olimpiai aranyérmét is megszerezte. Ez a történelmi pillanat reményt ébresztett a sportág jövőjével kapcsolatban, sokan hitték, hogy további hasonló sikerek következnek majd. Azonban az azóta eltelt időben ez a bravúr mindmáig megismételhetetlen maradt, és Kokó aranyérme továbbra is az utolsó a magyar bokszolók olimpiai bajnoki címeinek sorában.
Az atlantai győzelemhez vezető út azonban korántsem volt egyenes és akadálymentes. Kovács István már az előző, 1992-es barcelonai olimpiára is komoly esélyesként utazott, hiszen ekkorra már világ- és Európa-bajnoki címeket is magáénak tudhatott. Mindenki az aranyérem várományosaként tekintett rá, ám a sors másként hozta.
Egy észak-koreai ellenfél, Csoj Csol Szu az elődöntőben megállította Kokót, megfosztva őt a döntőbe jutás lehetőségétől és az olimpiai bajnoki álmoktól.
Ez a váratlan és fájdalmas vereség mély nyomot hagyott a fiatal sportolóban. Az akkor mindössze 22 éves Kovács Istvánt annyira lesújtotta a barcelonai kudarc, hogy komolyan fontolóra vette az ökölvívás abbahagyását. A sportág iránti szenvedélye és a hosszú évek munkája ellenére a csalódás ereje majdnem eltérítette őt a pályától.
Szerencsére azonban mellette állt szeretett mestere, Szántó Imre, aki nem hagyta, hogy tanítványa feladja. Szántó Imre bölcs tanácsaival és rendíthetetlen támogatásával sikerült lebeszélnie Kokót a visszavonulásról, és motiválta őt a folytatásra.
A mester és tanítvány kapcsolata, valamint Kokó belső ereje és kitartása meghozta gyümölcsét. A kőbányai srác, ahogy sokan ismerték, négy év kemény és elszánt munkával készült a következő olimpiai megmérettetésre. Ez az időszak a felkészülésről, a hibák elemzéséről és az újult erővel való edzésről szólt.
Ennek az elszántságnak és a mestere iránti bizalomnak köszönhetően Kovács István 1996-ban, Atlantában végül felállhatott a dobogó legfelső fokára. Ezzel nemcsak személyes célját érte el, hanem egy egész nemzet büszkeségét is kivívta, örökre beírva nevét a magyar sporttörténelem legfényesebb lapjaira.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása