Az Index által indított felmérés keretében olvasók osztották meg véleményüket Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek töretlen népszerűségéről. A válaszok rávilágítottak a médiaszociológiai magyarázatokra, a magyar szinkron kiemelkedő szerepére, valamint a személyes kötődés és a nosztalgia mélyreható erejére. A felmérés egyúttal a csatornák programstratégiájának befolyását is vizsgálta a közönség ízlésére.
Augusztus elsején indult az Index szavazása, melyben a kedvenc Bud Spencer–Terence Hill-filmet és a hozzá fűződő okokat keresték. A „Kincs, ami nincs” című alkotás végzett az első helyen, 1171 szavazattal, ami az összes voks 29,1 százalékát tette ki. Ez a film másfélszer annyi szavazatot kapott, mint a második helyezett, és többet, mint az alsó nyolc opció együttvéve.
Érdekesség, hogy a „Kincs, ami nincs” bizonyult a legtöbbet ismételt Bud Spencer–Terence Hill-filmnek is, tizenkét év alatt ötvenkét alkalommal vetítették a kereskedelmi csatornák. Ebből harmincnyolcszor a Film+ műsorán szerepelt, mindössze három év leforgása alatt. Zsolt Péter médiaszociológus szerint az olcsó licencdíjak miatt a csatornák gyakran vetítik ezeket a filmeket, ezzel nemcsak kiszolgálják, hanem formálják is a nézői ízlést.
Azonban az ismétlés önmagában nem magyarázza meg, miért ülnek le a nézők a képernyő elé, hiszen más olcsó ismétlésekből nem lett kultusz. A nyitott kérdésre 481-en válaszoltak, megjelölve korosztályukat. A 31–50 évesek (259 fő) és az 51–75 évesek (205 fő) alkották a válaszadók zömét, míg a fiatalabb és idősebb generációk alulreprezentáltak voltak.
A válaszokat kulcsszavak alapján csoportosították, és kiderült, hogy a pofonokat mindkét nagy korosztály hasonló arányban említette. A két főszereplő közötti viszonyt viszont a fiatalabbak emelték ki gyakrabban. A 31–50 évesek a filmeket szövegként, a párbeszédek és a szinkron miatt kedvelik, míg az 51–75 évesek inkább állapotként, a kikapcsolódás és a könnyedség, valamint a vérmentes cselekmény miatt.
Zsolt Péter médiaszociológus magyarázata szerint a filmek népszerűségének egyik oka a televíziós csatornák gazdasági stratégiájában keresendő. A licencdíjak alacsony volta lehetővé teszi a gyakori ismétlést, ami hosszú távon hozzájárul a közönség ízlésének alakításához. Ez a jelenség a „Kincs, ami nincs” esetében különösen szembetűnő, hiszen a legtöbbet vetített alkotás lett egyben a legkedveltebb is.
Azonban a puszta ismétlés nem elegendő a kultusz kialakulásához, hiszen számos más olcsó film nem vált ilyen ikonikussá. A magyar nézők esetében a szinkron minősége, különösen Bujtor István és Újréti László munkája, kulcsfontosságú tényezőnek bizonyult. A 31–50 éves korosztály teljes egészében ezen a szinkronon nőtt fel, és sokan kiemelték a szállóigévé vált mondatokat.
Egy olvasó összehasonlította a magyar szinkront más nyelvi változatokkal, például a csehvel, és arra jutott, hogy a magyar fordítás és előadásmód egyedi értéket ad a filmeknek. Ez a megállapítás arra utal, hogy a magyar kultusz gyökerei részben a kiváló honi hangsávban rejlenek, amely hozzátett az eredeti műhöz.
A válaszadók többsége a humort jelölte meg a filmek kedvelésének fő okaként, ami azonban inkább a kérdés megismétlése, semmint mélyreható magyarázat. Sok rövid, nehezen kategorizálható válasz érkezett, mint például „Hát mert csak”, „Mert kortalan” vagy „Színtiszta öröm”, jelezve a filmekkel kapcsolatos zsigeri, megmagyarázhatatlan kötődést.
Egy 76 év feletti olvasó részletesebben kifejtette, hogy a jó, nem véres bunyók, a csipkelődő párbeszédek és a szórakoztató jelleg miatt szereti a filmeket, melyek nem tartalmaznak lelket marcangoló mondanivalót. Hangsúlyozta, hogy számára a két név márka, amely garantálja a minőségi szórakozást, és hozzátette, hogy egyébként igényes néző, aki kedveli Tarkovszkij vagy Kuroszava alkotásait is. Ez azt mutatja, hogy a Bud Spencer–Terence Hill filmek kedvelése nem az igényesség hiányát jelenti.
Azok a válaszadók, akik kétszáz karakternél hosszabban írtak, gyakran tértek át a filmekről a saját életükre, ami a nosztalgia és a személyes élmények mélyreható szerepére utal. Egy 31–50 éves olvasó például a gyerekkori élményeket, a barátokkal való közös filmnézést és az elmúlt fiatalság siratását említette a filmekkel kapcsolatban. Egy másik olvasó unokanővére példáján keresztül mutatta be, hogyan változott meg a filmekhez való viszony negyven év alatt, a kezdeti idegenkedéstől az unokákkal való közös rajongásig.
Tizenhárman számoltak be hasonlóan változó viszonyról, ahol a gyermekkori szeretetet kamaszkori elutasítás követte, majd felnőttként a nosztalgia faktorral kiegészülve ismét megszerették az alkotásokat. Az ellenkező irányú változásra is volt példa, ahol a gyermekkori rajongás felnőttkorra unalommá vált. Ezek a példák azt sugallják, hogy a filmek rétegei a nézőben vannak, és az egyén élethelyzetétől, korától függően más és más élményt nyújtanak.
A válaszok összessége arra mutat rá, hogy a Bud Spencer és Terence Hill filmek iránti vonzalom nem magában a filmben, hanem a néző személyes tapasztalataiban és életútjában gyökerezik. Ugyanaz az ember másképp látja ezeket az alkotásokat húszévesen és ötvenévesen, anélkül, hogy a film maga megváltozna. Zsolt Péter médiaszociológus is megerősítette ezt a jelenséget, elmondva, hogy gyerekként a műfaj legalját látta bennük, ma viszont már végig tudja nézni őket.
Ez a megállapítás arra enged következtetni, hogy a „miért szereti” kérdésre valójában nincs egyetlen, objektív válasz, csupán személyes értelmezések és érzelmi kötődések léteznek. Két olvasó is Bud Spencer egyik ikonikus mondatával válaszolt: „Mit érdekel az téged?”, ami a filmekkel kapcsolatos mély, személyes és megkérdőjelezhetetlen rajongást fejezi ki.
A filmek iránti töretlen érdeklődést jól mutatja, hogy augusztus 9-én, Bud Spencer halálának tizedik évfordulója alkalmából indult sorozat záródarabjaként a „Nincs kettő négy nélkül” című filmet vetítik a Corvin moziban. A négyszázhatvan helyből négyszáznegyvenhét már elkelt, ami bizonyítja a filmek tartós vonzerejét és a közönség hűségét.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása