A 2026-os év rendkívüli nyári hőhullámai és az évtizedek óta nem tapasztalt aszályhelyzet ismét a hazai vízgazdálkodás központi kérdésévé tette a vízellátás problémáját. A mezőgazdaságban jelentős károk keletkeztek a kiégett szántóföldek miatt, míg a Duna alacsony vízszintje és felmelegedett vize kihívást jelent a paksi atomerőmű hűtőrendszereinek. A Balaton rekordalacsony vízállása komoly aggodalmakat vet fel a turizmus és az ökológiai egyensúly jövőjével kapcsolatban. Egy frissen publikált, átfogó kutatás és a hazai vízügyi szakemberek értékelése szerint a Kárpát-medence vízgazdálkodási stratégiáját alapjaiban kell újragondolni a tartós kiszáradás elkerülése érdekében.
Magyari Enikő egyetemi tanár, a Földrajz- és Földtani Intézet igazgatója, valamint Korponai János hidrobiológus, az NKE Bajai Víztudományi Karának docense vezetésével készült kutatás a Balaton elmúlt 16 ezer évének történetét tárta fel. A szakemberek 2017 telén, a befagyott tó jegén keresztül fúrtak le a szemesi medencében, ahonnan egy 4,5 méteres üledékmagot emeltek ki. Ennek laboratóriumi és izotópos elemzése lehetővé tette a tó vízszintingadozásának pontos rekonstrukcióját.
A vizsgálatok kimutatták, hogy a Balaton egy tektonikus süllyedékben jött létre, ahol korábban az Alpok felől érkező ősfolyó kanyargott a Duna irányába. A jégkorszakot követő felmelegedés során a tavaszi olvadékvizek fokozatosan töltötték fel a medencét, létrehozva a mésziszapban gazdag, sekély tavi környezetet. A kutatás során két kiemelkedően alacsony vízszintű korszakot is azonosítottak, melyek során a tó a fúrási ponton nem száradt ki teljesen, de a mészkristályok magas magnéziumaránya rendkívül sekély, meleg vizű környezetre utalt.
A kutatásból az is kiderült, hogy a tó felülete bizonyos időszakokban csaknem a kétszerese volt a jelenleginek. Ekkor két nagy sziget is létezett, Tihany és Szigliget, valamint nyílt víz és nádasok borították a teljes Nagyberek térségét, a Kis-Balatont, továbbá a Fonyód és Siófok mögötti halastavak területét is.
A tó múltbeli vízszintingadozásai alapvető támpontot nyújtanak a jelenlegi klímaválság megértéséhez. Magyari Enikő professzor azonban óva int attól a túlzott optimizmustól, hogy a jelenlegi rekordalacsony vízszint automatikusan és gyorsan rendeződni fog. Nyolcezer évvel ezelőtt a természetes csillagászati ciklusok miatt volt magasabb a nyári napbesugárzás, miközben a telek hidegebbek maradtak.
Ma azonban az emberi tevékenység okozta üvegházhatás melegíti a légkört, ami a teleket is enyhévé teszi, és összehasonlíthatatlanul gyorsabb változásokat idéz elő. A tudományos prognózisok szerint az évszázad végéig nem valószínű a Balaton vízszintjének tartós visszalendülése a korábbi magas értékekre. Inkább a gyakori aszályos, alacsony vízállású időszakok tartós jelenlétére kell felkészülni.
A vízügyi szakpolitika évtizedeken át a védekezésre, az árvizek és belvizek gyors elvezetésére koncentrált, hogy megóvja a mezőgazdasági területeket és a településeket. Ez a megközelítés azonban a megváltozott és egyre romló klímaviszonyok között súlyos vízhiányhoz vezetett. A jelenlegi aszályhelyzetben újra fellángolt a vita arról, hogyan lehetne a Magyarországon évente átfolyó, 2-3 Balatonnyi víztömeget az ország határain belül tartani.
A politikai és gazdasági közbeszédben gyakran felmerül a Duna duzzasztása, vízlépcsők vagy fenékküszöbök építése, például a Paks alatti Fajsznál, az atomerőmű hűtővíz-ellátásának és a hajózhatóság biztosítása érdekében. Korponai János és Magyari Enikő azonban rámutatnak az ilyen mérnöki beavatkozások ökológiai és műszaki korlátaira.
Ha egy folyón gátat vagy duzzasztót építenek, a hordalék annak lábánál lerakódik. A hordalékától megfosztott, energiával teli víz a gát után elkezdi mélyíteni a medret, ami elszívja a környező területekről a talajvizet. A fenékküszöbök mögött felgyülemlő ipari és lebegő szennyeződés bejuthat a parti szűrésű kutakba, közvetlenül veszélyeztetve a lakossági ivóvízbázist.
Fontos tudatosítani, hogy rendkívüli aszály idején a Duna érkező vízhozama önmagában sem elegendő a tározók feltöltve tartásához. A folyami tározás nem működik „fürdőkádként”, mivel a nemzetközi egyezmények alapján garantálni kell a minimális vízátfolyást a szomszédos országokba. Ezek a tényezők mind azt mutatják, hogy a hagyományos, nagyszabású mérnöki megoldások nem feltétlenül jelentenek hosszú távú és fenntartható megoldást a vízhiány problémájára.
A szakértők szerint eljött az idő, hogy a modern vízgazdálkodás már ne a csatornázási és gátépítési megoldásokat keresse, hanem a természetalapú megközelítésekre támaszkodjon. A tartós megoldás a víz tájba történő kivezetése és a talajvízszint rendszerszintű megemelése. Ez úgy érhető el, ha az őszi-téli csapadékvizeket a Tisza és Duna menti egykori ártéri holtmedrekbe vezetik, ahol a felszín alatti vízáramlási rendszerek feltöltésére használhatók. Ezáltal 2-3 méterrel is megemelkedhetne a talajvízszint.
Javasolt az uniós területalapú támogatási rendszer átalakítása is, mégpedig vízvisszatartást ösztönző modellre. Ezáltal a gazdák érdekeltté válnának a vízkibocsátó szántók ártéri és mozaikos művelésében. A mélyebben fekvő, egykori ártéri települések védelmét a szakértők szerint nem a víz távol tartásával, hanem a települések köré épített körgátakkal kell megoldani. Ez a megközelítés nagyságrendekkel olcsóbb és fenntarthatóbb, mint az egész Alföld kiszárítása.
A biológiai víztározás hatékonyságát jól mutatja, hogy egy vegetációval borított terület növényei több vizet képesek magukban tartani és lassan elpárologtatni, mint amennyi a csatornák medrében elfér. A növényzet szivacsként működik: csökkenti a mikroklíma hőmérsékletét, javítja a talaj vízmegtartó képességét, és hozzájárul a Kárpát-medencei belső csapadékkörök fenntartásához. Ezek a természetalapú megoldások kulcsfontosságúak lehetnek Magyarország vízellátásának hosszú távú biztosításában.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása