Nyolcvan évvel ezelőtt, 1946. július 4-én Lengyelországban, Kielcében egy kisfiú alaptalan állítása súlyos tragédiát indított el. A háború utáni időszakban 42 holokauszttúlélő zsidó vesztette életét egy pogrom során, melynek kiváltó oka egy vérvád volt. Az események az egész világot megdöbbentették, rávilágítva a háború utáni feszültségekre és az antiszemitizmus mély gyökereire.
A tragédia Henryk Błaszczyk, egy nyolcéves kisfiú eltűnésével kezdődött, aki két napot töltött távol otthonától egy szomszédos faluban. Hazatérve, apai büntetéstől tartva azt állította, hogy zsidók tartották fogva egy pincében, ahonnan megszökött. Ez a kitalált történet egy középkori vérvád legendáját idézte fel, miszerint zsidók keresztény gyerekek vérét használják macesz készítéséhez.
Az apa, a fiú és egy szomszéd másnap a rendőrségre mentek, ahol a vallomást jegyzőkönyvezték, beleértve a vérvádat is. Henryk rámutatott a Planty utca 7–9. szám alatti bérházra, ahol állítólag fogva tartották; ebben az épületben közel kétszáz holokauszttúlélő zsidó lakott, és itt működött a Zsidó Bizottság is.
A házhoz kirendelt rendőrök útközben kikotyogták, hogy halott gyerekek tetemeit keresik, ami futótűzként terjedt a városban. A történetet kiszínezve már több meggyilkolt lengyel gyerekről beszéltek, ami egyre nagyobb tömeget gyűjtött a ház elé. A rendőrség teátrális átvizsgálása csak fokozta a hisztériát, és a tömeg „halál a zsidókra!” kiáltásokkal követelt elégtételt.
Eleinte kövekkel dobálták az épületet, majd a katonaság érkezése és fegyverek utáni kutatása tovább eszkalálta a helyzetet. Tisztázatlan lövések dördültek el a házban, elterjedt a hír, hogy lelőttek egy katonát, ami a tömeg vérszomját fokozta. A katonák és rendőrök kihúztak néhány zsidót a házból, akiket a feldühödött emberek ütlegelni kezdtek, majd behatoltak az épületbe, ahol brutálisan bántalmazták az ott tartózkodókat, egyeseket az emeletről dobtak ki.
A közeli Ludwików Acélüzembe is eljutott a hír, és több száz, fémszerszámokkal felfegyverzett munkás rohant a Planty utcába, elindítva a pogrom véresebb, délutáni szakaszát. Az őrjöngő tömeg felismerhetetlenségig összeverte az áldozatokat, sokukat napokkal később sem tudták azonosítani. Később páncélozott járművekkel megerősített katonai egységek érkeztek, akik figyelmeztető lövésekkel megfékezték az indulatokat és evakuálták a még életben lévő zsidókat.
A feszültség azonban nem csillapodott, hanem a város más részeire is átterjedt, ahol indíték nélkül támadtak meg zsidókat. Még a kórház előtt is gyülekezett a tömeg, hogy a sebesülteken töltsék ki bosszúvágyukat. A mintegy tíz órán át tartó kielcei pogrom legalább negyven zsidó halálos áldozattal járt, két katona is életét vesztette, és számosan súlyosan megsérültek.
Kielce zsidó lakossága 1940-ben a város 30 százalékát tette ki, jelentős szerepet játszva az infrastruktúra és a gazdaság fejlesztésében. A náci megszállás idején, 1941 áprilisában egy nagy gettót létesítettek, melynek lakosságát előbb tífusz tizedelte, majd többségüket a treblinkai koncentrációs táborba hurcolták.
A náci pusztítást és a háború borzalmait csak pár százan élték túl, közülük mintegy 150-en tértek vissza Kielcébe 1946 nyaráig. Sokuk a városi tanács által kijelölt Planty utcai házban talált menedéket, amely a Zsidó Bizottság székhelye is volt.
A kielcei pogrom nem elszigetelt eset volt a háború utáni Lengyelországban. Krakkóban is történtek antiszemita támadások 1945 augusztusában, és karácsonykor gránátot dobtak egy zsinagógára, jelezve a feszült társadalmi légkört.
A kielcei események hatalmas nemzetközi felháborodást váltottak ki, rávilágítva a nemzetiszocialista ideológia mérgező hatásának fennmaradására. A New York Herald Tribune cikke hangsúlyozta, hogy az antiszemitizmust sürgősen kiirtandó gaznak kell tekinteni, és azonnali lépésekre van szükség a zsidók sorsának javítására Európa-szerte.
A pogrom során a hatóságok, beleértve az egyenruhásokat is, a pszichózis hatása alá kerültek, ami hozzájárult az indulatok elszabadulásához. A későbbi, 2004-ben lezárt bűnügyi nyomozás megállapította, hogy az események spontán módon történtek, számos történelmi és kortárs körülmény szerencsétlen összejátszásának következményeként.
Az áldozatokat július nyolcadikán temették el, a hatóságok pedig gyorsan reagáltak: július 9-én bíróság elé állították a felelősöket, és már 14-én kilenc halálos ítéletet hajtottak végre. Később további perek indultak, de halálbüntetést már nem szabtak ki.
A kétezres évek elején újabb, alapos bűnügyi nyomozás indult, melyben vizsgálták az egyház és a szovjetek szerepét is. A 2004-ben lezárt vizsgálat megerősítette az események spontán jellegét, melyek a korabeli körülmények szerencsétlen egybeeséséből fakadtak.
Az eset hatására a lengyelországi zsidóság körében eluralkodott a félelem, és sokan Jeruzsálem környékére, a születendő Izrael felé kezdték szervezni távozásukat. Néhány hónap alatt mintegy százezren hagyták el az országot, ami jelentősen csökkentette a lengyel zsidó közösség létszámát.
Henryk Błaszczyk, a pogromot elindító kisfiú, sokáig nem beszélt a történtekről, apja is megtiltotta neki. Végül évtizedekkel később, egy 1999-es dokumentumfilmben ismerte el, hogy az emberrablás soha nem történt meg, ezzel lezárva a tragikus eseménysorozat eredetét.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása