A magyar villamosenergia-ellátás Achilles-sarka a rugalmas csúcskapacitás hiánya, amely a rendszerváltás óta megoldatlan problémaként terheli az országot. Ez a strukturális hiányosság súlyos importkitettséget és jelentős költségeket okoz, különösen akkor, amikor a hazai termelés, például a Paksi Atomerőmű blokkjainak működése csökken. A helyzet rávilágít arra, hogy a politikai döntések és az energetikai szakmai szempontok elhanyagolása milyen hosszú távú pénzügyi következményekkel jár.
A probléma súlyosságát a 2026 nyarán tapasztalt események is demonstrálták, amikor a Duna alacsony vízállása miatt a Paksi Atomerőmű több blokkja is leállt. Augusztus elejére a normál 2000 megawattos kapacitásból mindössze 240 megawatt termelt, ami drasztikusan megnövelte az importigényt.
A Portfolio számításai szerint július végén, teljes paksi kapacitás mellett a napi nettó importköltség 0,6 milliárd forint volt, míg augusztus elejére ez az összeg megközelítette a 4 milliárd forintot. Az importált áram átlagára augusztus 4-én 218 euró/megawattóra volt, ami jelentősen meghaladta a HUPX másnapi piaci átlagárát, mivel Magyarország a drágább esti csúcsidőszakokban szorult behozatalra.
A hazai villamosenergia-rendszer alapját évtizedek óta a zsinóráramot szolgáltató Paksi Atomerőmű adja, kiegészülve az időjárásfüggő naperőművekkel. A rugalmas csúcskapacitás hiánya már a kilencvenes évek elején, az európai hálózatokhoz való csatlakozás tárgyalásai során is nyilvánvalóvá vált.
Az 1977-es államközi szerződés értelmében a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer, melynek magyar része 440 megawatt rugalmas kapacitást biztosított volna, végül nem épült meg a környezetvédelmi viták és a politikai döntések miatt. Helyette gyorsindítású gázturbinás erőműveket (Litér, Sajószöged, Lőrinci, Ajka) építettek, amelyek összesen kevesebb mint 450 megawatt teljesítményt képesek leadni.
Míg a vízerőmű minimális költséggel működött volna, a gázturbinák drága, importált fosszilis tüzelőanyagot használnak. A szabályozói környezet anomáliái és a transzparencia hiánya is lassította a nagyobb léptékű rugalmasság kiépülését.
A rugalmas kapacitás hiánya komoly pénzügyi terhet ró az országra. Egy modellszámítás szerint 500 megawatt paksi kapacitás négyórás kiesése a kora esti órákban, 500 eurós egységárral számolva, 1 millió euró pótlólagos importköltséget jelenthet. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzése szerint egy teljes évig elhúzódó paksi kiesés importból történő pótlása 2025-ös árszinten körülbelül 1,75 milliárd euróba, a GDP 0,8 százalékába kerülne.
Ezzel szemben a Bős-Nagymaros által biztosított 440 megawattos csúcskapacitás évtizedeken át euró tízmilliós megtakarítást jelenthetett volna évente. A tökéletlen piaci struktúra rövid távon kifizetődő arbitrázs-pozíciókat kínált egyes piaci szereplőknek, ami szintén hozzájárult a helyzet konzerválásához.
A jelenlegi válság egyik fő tanulsága, hogy a tárolás hiánya kulcsfontosságú probléma. Megfelelő akkumulátoros kapacitással a paksi kiesések sem okoznának ekkora nehézséget. A tervek szerint a hazai ipari akkumulátoros tárolókapacitás 2030-ra eléri az 1 gigawattot.
Ez azt jelenti, hogy évtizedekkel később, miután minden hiányórát drága importtal fizettünk ki, akkumulátorokkal próbáljuk megoldani ugyanazt a feladatot, amit Bős a kilencvenes évek elején vízenergiával biztosított volna. Fontos megkülönböztetni a beépített teljesítményt és a megtermelt energiamennyiséget, valamint a hálózati funkciókat.
Egy csúcserőmű, mint amilyen Bős lett volna, a hálózati kilengések kezelésére szolgál, míg egy akkugyár zsinórfogyasztó. Bár a környezetvédelmi érvek, mint Budapest ivóvízbázisának védelme, fontosak voltak a vízlépcső elhagyásában, a döntés hosszú távú energetikai és gazdasági következményekkel járt.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása