Kecskeméti Gábor irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára nemrégiben az Indexnek adott interjújában beszélt az Akadémia jövőjéről és a tudományos élet aktuális kihívásairól. Kiemelte, hogy az Orbán-kormány egy része korábban politikai ellenfélként tekintett az intézményre, de most a tisztítótűz helyett a következetes fejlődés lehetősége látszik. A főtitkár szerint jelentős előrelépés történt a 2019-ben elszakított kutatóintézetek visszacsatolásának ügyében.
Pósfai Mihály, az MTA elnöke már korábban felvetette az Országgyűlés Oktatási Bizottságában, hogy a HUN-REN-hez és az ELTE-hez került egykori akadémiai kutatóintézeteknek vissza kellene kerülniük az MTA irányítása alá. Kecskeméti Gábor megerősítette, hogy a konkrét egyeztetések fázisába érkezett a folyamat, és a Tudományos és Technológiai Minisztériummal már körvonalazódnak a megállapodás részletei. A tervek szerint szeptember elején társadalmi vitára bocsátják a jogszabálytervezetet, amely október végén léphet hatályba, lehetővé téve a kutatóhálózat idei újraegyesülését.
Az új modell célja a tudományos autonómia, az átlátható működés és a kutatóhelyek nemzetközi versenyképességének megőrzése az MTA alapítói joggyakorlása mellett. A folyamat április 12-én vett új irányt egy politikai döntés nyomán, amely világossá tette a rendezés lehetőségét. Ezt követően a HUN-REN-hez tartozó tizenhárom főigazgató, az ELTE-hez került négy kutatóintézet vezetője, valamint a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete és az Akadémiai Dolgozók Fóruma is egybehangzóan támogatta az Akadémiához való visszakapcsolódást. Fontos kiemelni, hogy a „visszakerülés” jogilag összetett kérdés, és az intézmények helyzete eltérő, különösen a HUN-REN-hez tartozó tizennégy és az ELTE-hez került négy kutatóintézet esetében.
Az első egyeztetéseken felmerült, hogy a HUN-REN-es intézmények szeretnék megőrizni az elmúlt években kialakult nagyobb gazdálkodási szabadságukat. Ez azért fontos, mert a kutatások gyakran többéves programok keretében zajlanak, és hosszabb távon tervezhető pénzügyi kereteket igényelnek. Ez a megállapítás érvényes az ELTE-hez került, államháztartáson belül gazdálkodó bölcsészettudományi intézményekre is, ahol egy nemzet történelmének vagy irodalmának feltárása generációkon átívelő feladat.
Példaként említhető Arany János kritikai szövegkiadása, amely 1951-ben indult és 2015-ben fejeződött be, hatvanöt év alatt tizenkilenc kötetben. Az ilyen méretű vállalkozások kéziratok, szövegváltozatok és hatástörténeti összefüggések feltárását igénylik, ezért nem illeszthetők rövid távú projektekhez. A kormányzat gyakran csak egy jubileumi évforduló közeledtével, vagy akár annak kezdetekor szembesül egy kutatási program jelentőségével, míg az Akadémia évekkel előre tervezi az ilyen eseményeket. Az Arany János születésének kétszázadik évfordulójára, 2017-re az Akadémia már évekkel korábban kidolgozta a terveket, de a kormányzati támogatási szerződések csak az emlékév nyarán tudtak megkötni. Az emlékév tehát nem létrehozza, hanem láthatóvá teszi az alapkutatást.
A tudományos munka folyamatosan épül egymásra, és egy nagy életmű feldolgozása nem köthető egyetlen évfordulóhoz, ahogy azt a Petőfi-bicentenárium vagy a Jókai-emlékév is mutatja. Az Akadémia egyik feladata éppen az, hogy fenntartsa a hosszabb időperspektívát igénylő kutatásokat, szemben a rövid távú projektfinanszírozással. Emellett az MTA egy másik nemzetközi tendenciával, a tudománymetriával szemben is kiegyensúlyozott álláspontot képvisel. Ez a megközelítés a kutatók teljesítményét publikációs számokkal és hivatkozásokkal, például h-indexszel próbálja mérni.
A tudomány azonban ennél összetettebb, ezért a nemzetközi tudományos közösség egyre inkább a szakmai értékelés meghatározó szerepét hangsúlyozza a számok mellett. Az MTA is csatlakozott a kutatási értékelés reformját célzó nemzetközi kezdeményezéshez, ami különösen fontos a bölcsészettudományok esetében. Ezeken a területeken egy eredmény sokszor csak évek múlva épül be a tudományos gondolkodásba, így a rövid távú hivatkozásalapú értékelés nem mutatja valós jelentőségét. Ráadásul a nemzetközi adatbázisok elsősorban angol nyelvű publikációkat követnek, ami miatt számos magyar nyelvű tudományos eredmény láthatatlan marad, holott például a magyar irodalomtörténeti kutatások esetében a magyar nyelv maga a kutatás tárgya.
Nem lehet minden tudományterületet ugyanazzal a mércével mérni; míg a természettudományokban az angol nyelvű publikálás természetes, addig egy magyar irodalomtörténeti vagy nyelvészeti kutatás elsőrangú szakmai közege magyar nyelvű. A magyar tudományos folyóiratkultúra azonban jelenleg nehéz helyzetben van a támogatás hiánya miatt. Az Akadémián mindössze évi százhatvanmillió forint áll rendelkezésre a magyar tudományos könyv- és folyóirat-kiadás támogatására, ami az elmúlt években lényegében változatlan maradt.
Korábban több intézmény is támogatta ezt a területet, de ezek a lehetőségek fokozatosan eltűntek, így ma az MTA az egyik utolsó intézmény, amely ezt a feladatot ellátja. A főtitkár szerint legalább egymilliárd forintos nagyságrendű támogatásra lenne szükség a magyar nyelvű tudományos folyóiratkultúra fenntartásához, ami a költségvetés egészéhez képest elenyésző összeg. Az 1980-as években működő bölcsészettudományi kutatási program például évente harmincmillió forintot fordított könyvkiadásra, ami ma körülbelül 1,3 milliárd forintnak felelne meg. Kecskeméti Gábor bízik abban, hogy ez az összeg megkapható lesz, mivel ez nem egy szűk szakmai csoport, hanem a teljes magyar tudományos élet alapvető infrastruktúrájának érdeke. Az MTA szakpolitikai tanácsadó szerepét az előző kormányok alatt nagyon kevéssé tudta betölteni a nehéz kommunikáció miatt.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása