Egy friss kutatás szerint Kolumbia északi részén, La Mojana vizes területein található hatalmas, ezeréves vízgazdálkodási rendszert nem egy központi hatalom, hanem helyi családok közösségi összefogással hozták létre. Ez a felfedezés alapjaiban változtatja meg az ősi dél-amerikai civilizációkról alkotott képet. Az egykori módszerek ráadásul a mai Kolumbia vízgazdálkodási problémáira is fenntartható megoldásokat kínálhatnak.
A régészek sokáig úgy gondolták, hogy a La Mojanában található, csatornákból és megemelt földsávokból álló, repülőgépről is látható mezőgazdasági rendszer kiépítéséhez erős vezetőkre és hierarchikus irányításra volt szükség. Az új tanulmány azonban arra jutott, hogy a komplex infrastruktúrát valószínűleg helyi családok építették és tartották fenn közösen. A kutatók műholdfelvételek segítségével vizsgálták meg a San Marcos közelében lévő rendszer egy 500 hektáros részét, ahol 1600 megemelt földsávot és 63 házhelyet azonosítottak.
A számítások szerint a vizsgált területen mintegy 1600 ember élhetett, akik közül körülbelül 800-an vehettek részt az építkezésben. Figyelembe véve az akkori eszközöket és a szükséges földmunka mennyiségét, a kutatók meglepő eredményre jutottak. Egy teljes csatorna- és földrendszer kialakítása akár két hónapnál rövidebb idő alatt is megvalósulhatott, ami egy száraz évszak felének felel meg.
Jasmine Vieri, a Cambridge-i Egyetem régésze és a tanulmány egyik szerzője kiemelte, hogy ez a becslés jóval kevesebb munkát feltételez, mint amit korábban egy ilyen rendszerhez szükségesnek gondoltak. Ez azt jelenti, hogy egy látványos és nagy léptékű építmény mögött nem feltétlenül kell központi hatalmat keresni. A La Mojanában élő családok egyszerűen összefogtak, közösen ásták ki a csatornákat és alakították ki a földeket, amelyek működéséből az egész közösség profitált.
Az időszámításunk előtti első évszázadokban kezdtek el ilyen típusú földeket kialakítani La Mojanában. A rendszer lényege az volt, hogy a termőterületeket megemelték, körülöttük pedig csatornákat ástak. Az esős évszakban ezekben a csatornákban nagy mennyiségű vizet gyűjtöttek és tároltak, amit a szárazabb hónapokban az öntözésre használtak fel.
A helyiek nem próbálták megakadályozni az áradásokat, hanem megtanultak együtt élni velük. A vizet oda vezették, ahol szükség volt rá, és eltárolták későbbre. A csatornák emellett a halászatban is fontos szerepet játszottak, így a rendszer egyszerre több élelmiszerforrást biztosított a közösség számára. Ez a hatékony módszer körülbelül ezer éven keresztül működött, egészen az időszámításunk szerinti 11. századig.
A rendszer felhagyásának pontos oka nem ismert, de az egyik lehetséges magyarázat szerint az emberek idővel magasabban fekvő területekre költöztek. Korábbi régészeti leletek, például kerámiák és aranytárgyak alapján a kutatók feltételezték, hogy hierarchikus közösségek éltek a térségben, és ebből arra következtettek, hogy a vízgazdálkodási rendszert is központi hatalom szervezhette. Az új kutatás azonban megkérdőjelezi ezt a feltételezést, mivel nem találtak elegendő bizonyítékot a központi irányításra.
Ez a felfedezés alapvetően árnyalja a Kolumbusz előtti dél-amerikai közösségekről alkotott képünket, megmutatva, hogy komplex infrastruktúrák létrehozásához nem feltétlenül volt szükség hierarchikus társadalmi berendezkedésre. A La Mojanában élők nem a természet ellen dolgoztak, hanem alkalmazkodtak hozzá, a vizet a mezőgazdaság szolgálatába állítva. Az eredmények rávilágítanak a közösségi összefogás és a helyi tudás erejére, amely képes volt egy évezreden át fenntartható rendszert működtetni.
A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy az ősi megoldások relevánsak lehetnek a jelenkor kihívásai szempontjából. A mai La Mojana súlyos vízgazdálkodási problémákkal küzd, az áradások és szárazságok váltakozása jelentős károkat okoz. A modern gátak, mint például a Caregato-gát, gyakran átszakadnak, súlyosan érintve településeket és természeti területeket.
Az ősi rendszer egészen más elven működött: nem megállítani próbálta a vizet, hanem szabályozta annak áramlását és eltárolta a száraz időszakokra. A kutatók szerint ennek a módszernek bizonyos elemei ma is hasznosíthatók lennének. Fernando Montejo Gaitán, a Kolumbiai Antropológiai és Történeti Intézet régésze szerint a döntéshozók már korábban is érdeklődtek az ősi megoldások iránt, de kevés információjuk volt a rendszer működéséről.
Az új kutatás egyik kulcsfontosságú eredménye, hogy megmutatja: az ilyen megoldások helyben, közösségi összefogással is megvalósíthatók. Ehhez állami támogatásra és finanszírozásra szükség lehet, de nem feltétlenül kell mindent központilag megszervezni. A mai Kolumbia sokat tanulhat abból, ahogyan az itt élő közösségek évszázadokon keresztül kezelték a vizet, alkalmazkodva a környezeti adottságokhoz és a természeti ciklusokhoz.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása