Simon Johnson, a neves elemző, az amerikai-iráni konfliktus lehetséges végkimenetelét vizsgálta egy friss elemzésében. A szakértő szerint a feszültség enyhülése helyett az elmúlt időszak eseményei inkább az eszkaláció irányába mutatnak, különösen az Egyesült Államok által bevezetett gazdasági szankciók fényében.
Múlt héten Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter egy ambiciózus programot indított el, amelyet „gazdasági D-Day”-nek neveztek. Ennek a kezdeményezésnek az elsődleges célja az volt, hogy Iránt elvágja minden olyan kereskedelmi partnerétől, amelyekkel gazdasági kapcsolatokat tart fenn. Az elképzelés szerint egy ilyen átfogó gazdasági blokád nyomás alá helyezné Teheránt, és a konfliktus békés rendezése felé terelné a feleket. Azonban Johnson megállapítása szerint a fokozott gazdasági nyomásgyakorlás eddig éppen ellenkező hatást váltott ki: ahelyett, hogy a konfliktus befejezését segítette volna elő, hozzájárult az amerikai-iráni háború eszkalációjához. Ez a helyzet rávilágít arra, hogy a gazdasági kényszerítő eszközök alkalmazása nem mindig hozza meg a kívánt eredményt a nemzetközi konfliktusokban, és esetenként tovább mélyítheti az ellentéteket.
Az elemzés kiemeli, hogy ez a tendencia valószínűleg nem fog megváltozni a közeljövőben, elsősorban Kína hozzáállása miatt. Peking nem mutat hajlandóságot az együttműködésre az Egyesült Államok Irán elleni gazdasági blokádjával kapcsolatban. Ez a tény egy kritikus valóság elé állítja az amerikai politikai döntéshozókat: a tartós béke felé vezető utak jelentős része Kínán keresztül vezet. Amennyiben Kína nem hajlandó részt venni a nyomásgyakorlásban, az amerikai stratégia hatékonysága jelentősen csökken, és a konfliktus rendezése még nehezebbé válik. Kína gazdasági súlya és globális befolyása miatt kulcsszereplővé vált a közel-keleti régióban, és az iráni gazdaság számára is fontos partner maradhat, ezzel tompítva a nyugati szankciók hatását.
Simon Johnson elemzésében három fő forgatókönyvet vázol fel arra vonatkozóan, hogyan érhetnek véget általában a háborúk. Az első lehetőség, hogy az egyik fél feladja a harcot, és megadja magát. A második forgatókönyv szerint a konfliktus mindkét oldalán a befolyásos szereplők belefáradnak a veszteségekbe, és a továbblépés mellett döntenek, ezzel megnyitva az utat a békés rendezés felé. A harmadik és utolsó lehetőség pedig az, hogy egy erős harmadik fél avatkozik be, és kikényszeríti a békét a harcoló felek között.
Ezeket a háborúk befejezésére vonatkozó általános elveket alkalmazva az amerikai-iráni konfliktusra, Johnson arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi helyzetben a konfliktus még hosszú ideig elhúzódhat. Ennek több oka is van. Először is, mindkét oldalon, mind az Egyesült Államokban, mind Iránban, a keményvonalas politikai szereplők mélyen beágyazódtak, és erős befolyással rendelkeznek. Ez megnehezíti a kompromisszumos megoldások elfogadását és a békére való törekvést. Másodsorban, Irán nem mutatja jelét annak, hogy felkészülne a megadásra, ellenállása töretlennek tűnik a gazdasági nyomás ellenére is. Harmadsorban, az Egyesült Államok nem fogja kockáztatni egy teljes körű inváziót Irán ellen, mivel egy ilyen lépés beláthatatlan következményekkel járna, és valószínűleg egy sokkal nagyobb regionális konfliktust robbantana ki. Végül, de nem utolsósorban, Kína – amely az egyetlen olyan harmadik fél, amely elegendő befolyással rendelkezne ahhoz, hogy érdemi változást érjen el a konfliktusban – úgy tűnik, inkább csak tétlenül figyeli az eseményeket. Peking stratégiai érdekei valószínűleg nem indokolják számára az aktív beavatkozást a béke kikényszerítése érdekében, inkább a status quo fenntartása vagy a saját gazdasági érdekeinek érvényesítése a célja. Ez a passzivitás tovább bonyolítja a helyzetet, és csökkenti a konfliktus gyors lezárásának esélyeit.
Összességében Simon Johnson elemzése arra mutat rá, hogy az amerikai-iráni konfliktus egy komplex és mélyen gyökerező probléma, amelynek megoldása számos akadályba ütközik. A gazdasági szankciók nem hozták meg a várt eredményt, Kína szerepe kulcsfontosságú, de passzív, és a felek közötti merev álláspontok sem segítik a helyzet feloldását. Mindezek alapján a konfliktus elhúzódása tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek a közeljövőben.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása