Ruttkai Éva, a magyar színház- és filmtörténet kiemelkedő alakja, negyven évvel ezelőtt, 1986. szeptember 27-én hunyt el, mindössze 58 éves korában. Pályafutása szorosan összefonódott a Vígszínházzal, ahol haláláig meghatározó tagja maradt a társulatnak, emellett több mint ötven filmben is szerepelt. Emlékét ma is őrzik gondolatai a színészetről, a közönségről és Latinovits Zoltánnal való legendás, tragikus szerelméről.
A színművésznő halálának negyvenedik évfordulója alkalmából emlékezünk rá, felidézve saját szavait és vallomásait. Földes Anna „A színészé a szó” című kötetéből idézett gondolatok adnak bepillantást Ruttkai Éva belső világába. Ezek a sorok önmagáról, hivatásáról, valamint a közönséghez és Latinovits Zoltánhoz fűződő viszonyáról szólnak.
Ruttkai Éva mélyen hitt abban, hogy a színészet alapvetően kapcsolatot jelent az emberekkel. Úgy vélte, a közönségnek vissza kell adni a hitét, hogy bízni tudjon a színészben, hiszen ez a kölcsönös bizalom táplálja mind a művészt, mind magát a színházat. Személyes meggyőződése szerint a színész feladata, hogy közel kerüljön az emberekhez.
Önmagát nem tartotta sem szépségesnek, sem csúnyának, sem különösen okosnak, sem butának. Inkább egy vérbeli színésznőként jellemezte magát, aki a színpadon képes bármilyen formát felvenni, alakítható és sokoldalú. Ez a rugalmasság és az önazonosság hiánya a szerepekben tette őt igazán különlegessé.
Pályafutásáról szólva Ruttkai Éva kiemelte a gyors felejtés fontosságát. A szakma megköveteli, hogy az előző szerepből kilépve, nyitottan fogadjuk a következőt, minden alkalommal újra és újra kezdve a munkát. Ez a folyamatos megújulás és elengedés elengedhetetlen a színészi fejlődéshez.
Fontosnak tartotta, hogy a színész már a színpadra lépés pillanatában teljes emberként legyen jelen. Azt vallotta, hogy csak az tud hitelesen megjelenni egy darabban, akinek már „van” arca, keze, lába, aki élő emberként hozza magával saját titkait a színpadra. Ez a teljes jelenlét adja a hitelességet és a mélységet az alakításnak.
Személyiségének egy másik fontos aspektusa a bizalomhoz való viszonya volt. Gyermekkorától fogva szeretett hinni az emberekben, éppen ezért rendkívül gyanakvóvá vált. Nehezen, de látszólag könnyen hitt, mert nem szerette gyanúsítani az embereket, és addig bízott bennük, amíg azok be nem csapták. Ez a kettősség jellemezte emberi kapcsolatait is.
Latinovits Zoltánhoz fűződő szerelme a magyar kulturális élet egyik leglegendásabb története. Ruttkai Éva szenvedéllyel és fájdalommal egyaránt beszélt erről a kapcsolatról. Úgy fogalmazott, hogy az élet lehet olyan, mint egy mese, de annak ára van, nem lehet latolgató vagy fukar az ember.
Kapcsolatuk intenzitását Latinovits Zoltán Ruttkaihoz írt levelei is hűen tükrözik. Egyik levelében a színész így írt: „Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked.” Ezek a sorok a mély elkötelezettségről tanúskodnak.
A levelek azonban a kapcsolat válságára is utaltak, például a „Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom” mondattal. Ruttkai Éva évekkel később hasonló kettősséggel jellemezte szerelmüket: „Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.” Ez a kölcsönös megértés és a viharos érzelmek jellemezték viszonyukat.
Ruttkai Éva, aki 1960-ban Kossuth-díjat kapott, haláláig a Vígszínház meghatározó művésze maradt. Pályája során elért sikerei és a közönséggel való kapcsolata révén örökre beírta magát a magyar színházművészet történetébe. Művészete és személyisége generációk számára jelent inspirációt.
Az őszinte, elhivatott színésznő, akinek élete és szerelme egyaránt legendássá vált, ma is példaként áll. Emlékeztet arra, hogy a művészet valódi ereje az emberi kapcsolatokban és az önazonos jelenlétben rejlik. Ruttkai Éva öröksége továbbra is él a magyar kulturális köztudatban.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása