Negyven éve, 1986. szeptember 27-én távozott az élők sorából Ruttkai Éva, a magyar színjátszás egyik legkiemelkedőbb alakja, aki mindössze 58 évet élt. Pályafutása során több mint ötven filmben szerepelt, és haláláig a Vígszínház meghatározó tagja maradt. Munkássága és Latinovits Zoltánnal való kapcsolata a mai napig élénken él a köztudatban.
Ruttkai Éva halálának negyvenedik évfordulóján a Színház.hu Földes Anna „A színészé a szó” című kötetéből idézte fel a művésznő gondolatait. Ezek a visszaemlékezések bepillantást engednek Ruttkai önmagáról, hivatásáról, a közönséghez fűződő viszonyáról és a bizalomról vallott nézeteibe. Különösen mélyrehatóan beszélt Latinovits Zoltánhoz fűződő, legendás szerelméről.
A színésznő a színpadon és a vásznon egyaránt felejthetetlen alakításokat nyújtott, ezzel örökre beírva magát a magyar kultúrtörténetbe. A Vígszínházhoz való hűsége és szakmai elkötelezettsége példaértékű maradt. Halálának évfordulója alkalmából felidézett szavai ma is érvényes üzeneteket hordoznak a művészet és az emberi kapcsolatok természetéről.
Ruttkai Éva a színészetet elsősorban emberi kapcsolatként értelmezte, vallva, hogy a közönségnek vissza kell adni a hitét a színészben. Önmagát nem a külső jegyek, hanem a belső, alakítható lélek alapján határozta meg. „Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon” – fogalmazott.
Úgy vélte, a színész valódi feladata az, hogy közel kerüljön az emberekhez, hiszen ebből merít erőt maga a művész és a színház is. Pályájáról azt mondta, gyorsan felejt, mivel a szerepek váltakozása megköveteli az előzőből való kilépést és a következő nyitott fogadását. Fontosnak tartotta, hogy minden szerepet újra kell kezdeni, és a színész már a színpadra lépés pillanatában teljes emberként legyen jelen.
Személyiségének egy másik fontos aspektusa a bizalomhoz fűződő viszonya volt. Gyerekkorától fogva szeretett hinni, de éppen ezért rendkívül gyanakvó volt. Nehezen hitt el dolgokat, de amíg nem csapták be, addig fenntartotta a bizalmát az emberekben.
Ruttkai Éva gondolatai a színészet lényegéről és az emberi kapcsolatokról ma is mélyen rezonálnak a szakmában és a közönség körében. Az a meggyőződése, hogy a színésznek a közönség bizalmát kell visszaadnia, alapvető iránymutatást ad a művészet társadalmi szerepéről. A színpadon való teljes emberi jelenlét fontosságának hangsúlyozása a hiteles és átélhető előadások kulcsa.
Az a képessége, hogy minden szerepben újjászületett, és a korábbi alakításait elengedve nyitottan fogadta az újakat, a művészi fejlődés és megújulás példája. Ez a hozzáállás tette őt „vérbeli színésznővé”, aki képes volt a legkülönfélébb karakterekbe belebújni és azokat hitelesen életre kelteni. A bizalomra vonatkozó személyes vallomása pedig rávilágít arra a mélységre és érzékenységre, amely művészetét is áthatotta.
Munkássága nem csupán a múlt része, hanem inspirációt nyújt a jelen és jövő generációi számára is. Az általa megfogalmazott elvek, mint a közönséggel való kapcsolat és az őszinte jelenlét, időtálló értékeket képviselnek a művészet világában.
Latinovits Zoltánnal való kapcsolata Ruttkai Éva életének egyik legmeghatározóbb, szenvedélyes és fájdalmas fejezete volt. A színésznő úgy jellemezte szerelmüket, mint egy mesét, aminek azonban ára van, és amelyben nem lehet latolgató vagy fukar az ember. Kapcsolatuk intenzitását Latinovits Ruttkaihoz írt levelei is megőrizték, melyekben a színész mély ragaszkodásáról tett tanúbizonyságot.
Latinovits egyik levelében így fogalmazott: „Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked.” A levél azonban a kapcsolat válságára is utalt: „Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom.” Ez a kettősség jellemezte szerelmüket.
Ruttkai évekkel később hasonlóan összetetten beszélt viszonyukról, mondván: „Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.” Ez a vallomás jól mutatja a köztük lévő mély, ám viharos érzelmi köteléket. Ruttkai Éva szakmai elismerése, a Kossuth-díj 1960-ban, valamint a Vígszínházhoz való hűsége haláláig, mind hozzájárultak ahhoz, hogy neve örökre beíródjon a magyar színháztörténetbe.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása