Nádas Péter, a magyar és világirodalom kiemelkedő alakja, akit sokáig Nobel-díjra is esélyesnek tartottak, 2026. augusztus 26-án, 84 éves korában hunyt el. Életműve olyan meghatározó alkotásokat foglal magában, mint az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek.
Az író életében egy rendkívüli esemény, egy 1993-as klinikai halálélmény, mélyrehatóan befolyásolta művészetét és időfelfogását. Ez az élmény inspirálta a Saját halál című művét, és egy egyedülálló fotósorozatot is elindított, melyben éveken át ugyanazt a vadkörtefát fényképezte.
1993 áprilisában Nádas Péter szívinfarktust kapott, és három és fél perces klinikai halálból élesztették újra a budapesti Szent János Kórházban. Ez a halálközeli állapot különleges tudatállapotokat hozott magával, melyeket később a 2001 végén az Élet és Irodalomban megjelent Saját halál című elbeszélésében dolgozott fel.
Az infarktust követő évben az író elkezdte rendszeresen fényképezni a gombosszegi kertjében álló vadkörtefát, melyet dolgozószobája ablakából is láthatott. Évek során ötszázhat felvételt készített a fáról, és egyetlen évben sem sikerült két teljesen azonos képet rögzítenie.
2000 és 2001 között már naponta, szertartásosan dokumentálta a fa változásait polaroid kamerájával. Ezen felvételek közül 160 került be a Saját halál című könyvébe, mely először Németországban, majd 2004-ben Magyarországon is megjelent a Jelenkor kiadónál.
Nádas Péter eredetileg sem írónak, sem fotósnak nem készült. 1958-ban, tizenhat évesen, apja halálakor szakította meg vegyipari technikumi tanulmányait, és fényképész szakmunkástanulónak állt.
Nagybátyja aknás keresőjű fényképezőgépét kölcsönözve kezdte meg útját, majd szakvizsga után a Nők Lapja fotóriporter-gyakornokaként dolgozott. Ezt követően kezdett el írni, és felhagyott a főállású fotóriporteri munkával, ezután már csak saját örömére fényképezett.
Korábbi profi fotósként realista életképeket, szociofotókat, munkásokat és árvaházi gyerekeket örökített meg. Emellett lencsevégre kapta Örkény Istvánt és Pilinszky Jánost is, és nagyra becsülte a természetet, különösen a felhőket. A gombosszegi vadkörtefáról készült „Fa-sorozatát” számos helyen, többek között Berlinben, Salzburgban, Svájcban, a Mai Manó Házban és Balatonfüreden is kiállították.
A Saját halál című könyvbe szerkesztett 160 fotó nem csupán évszakos változásokat mutat be, hanem tudatos szerkesztéssel az idő, a változás és az elmúlás érzékelésének kísérlete. Nádas Péter szerint a körtefaképek alapvető üzenete, hogy „nincsen más, mint változás”.
Ezzel a fotográfia-irodalmi művel, valamint a portrékat és életképeket tartalmazó Valamennyi fény című könyvével új műfajt teremtett, ahol a fényképek ott lépnek be, ahol a nyelv már kudarcot vall. A halálközeli élmény elmondhatatlanságát a fa szótlan, fény-árnyék játéka, időtlen, de folyamatosan változó, élő jelenléte egészíti ki.
A vadkörtefa egy éven át tartó fényképezése pozitív időélményt jelentett számára, melynek során ráébredt, hogy az idő fogalma egy szuggesztió, és az egyezményes tagolásban nem létezik, csak átmenet van. Az író számára ez a munka tanítás volt, mely izolálta őt a külvilágtól, lehetővé téve egy olyan individuális idő megélését, amely független a Gergely-naptártól, a történelmi időktől és még saját fiziológiájától is.
Nádas Péter három és fél percig lebegett két világ határán, melyről Saját halál című írásában részletesen tanúskodott. Leírta, hogy az idő megszűnik létezni, de az észlelés és a gondolkodás nem. Ezt az állapotot „űrélménynek” nevezte, ahol az időtlenség uralkodik.
Elmondása szerint a halál pillanatában nem pereg vissza az ember élete, hanem tisztán megérti, hogy az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye. Egy irdatlan erő ragadta magával, amely kívül és belül egyaránt működött, és eltűnt minden személyes és szenvedélyes.
A fényforrás távoli, szórt volt, fátyolos, és egy ovális nyíláson keresztül tört meg, amit az anyaméhből a szülőcsatornába való átbillenéshez hasonlított. Nádas Péter nem érzett ellenkezést, sőt csalódott volt, amikor az orvosok visszahozták.
Nádas Péter az élet egyetlen értelmének a művészetet tartotta, melyet úgy értelmezett, hogy az segít koherens, értelmes életet élni. Szerinte a művészetek ismerete bárkit képes elvezetni egy ilyen jelentékeny életteljesítményhez.
Hangsúlyozta, hogy nem javasolja mindenkinek a művészet művelését, mivel az nem hálás munka, és a műkedvelőket öntévesztésben élő, keserű embereknek tartotta. Ugyanakkor kiemelte, hogy a művészet tárgyaihoz viszonyítani a saját életet, elmerülni egy regényben, zenében vagy festményben, fontos és nemes foglalatosság.
Ezáltal növelhető a reflexiós képesség, elmélyíthető az empátia, és tisztábban láthatók a saját reális lehetőségek. Nádas Péter határozottan vallotta, hogy „a művészet vagy az irodalom halála, amikor hatni akar”, és ezt a dilettantizmus csúcsának nevezte. Munkásságával azonban, anélkül, hogy akarta volna, mégis mélyrehatóan hatott.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása