A Magyar Fotográfia Napján rendezett III. Fotóművészeti Nemzeti Szalonon kiemelt figyelmet kap a mesterséges intelligencia (MI) által generált képek jelensége. A kiállítás célja, hogy feltárja az MI hatását a fotográfia hagyományos fogalmára, az alkotói felelősségre, valamint a valóság és a kép viszonyára. A szakemberek és művészek egyaránt az új technológia által felvetett komplex kérdésekre keresik a válaszokat, bemutatva az MI integrálásának különböző művészeti stratégiáit.
A Szalon külön szekciót szentel a mesterséges intelligencia által létrehozott képeknek, ahol Bán András és Kincses Károly kurátorok olyan alkotásokat válogattak, amelyek sokféleképpen közelítik meg az MI helyét a fotográfiai gondolkodásban. A tárlat nem az MI-képek művészeti értékét kívánja eldönteni, hanem azt vizsgálja, hogyan építik be a gyakorló művészek az MI-t eszköztárukba. A hatodik terem egy keresztmetszetet nyújt, bemutatva az új technológia beemelésének különböző alkotói stratégiáit a már létező képi gyakorlatba.
Gőbölyös Luca installációja példázza azt az utat, ahol az MI nem önálló témaként, hanem egy összetettebb mű részeként válik jelentőségteljessé. A művész nagymamája rajzaiból és történeteiből kiindulva MI segítségével hozott létre fotografikusnak tűnő képeket, amelyeket plexire nyomtatva, majd hővel torzítva mutat be. Az installációban ezek a deformált képek a nagymama rajzaival, a Fortepan archívumából válogatott, az 1930-as évek női munkáját dokumentáló fényképekkel, saját alakjával és kézzel írt szövegekkel kerülnek kontextusba. Ez a megközelítés egyszerre idézi fel a fotografikus kép hitelességének látszatát, miközben megkérdőjelezi annak valósághoz fűződő viszonyát, afféle görbe tükörként működve.
A fotóművészet mesterei mintegy 150 év alatt alakítottak ki egy esztétikai gyakorlatot és mércét, amely persze folyamatosan változott, de alapvetően meghatározta a fényképek értelmezését. Bán András szerint, amikor ma egy fotográfiára tekintünk, mérlegeljük, hogy az csupán kommunikáció vagy egy mélyebb, elementárisan ható kifejezésmód. A mesterséges intelligencia által létrehozott képek megjelenésével ez a hagyományos keretrendszer bonyolulttá válik, felvetve a kérdést, hogy mi lesz a fotográfia hagyományos eszközeinek és az azokhoz kapcsolódó alkotói tudásnak a szerepe.
Gőbölyös Luca hangsúlyozza, hogy az MI hatását a dokumentarista és az alkotói fotográfia esetében külön kell vizsgálni. A dokumentarista fotográfia alapvető értéke a valós eseményekhez és megtörtént helyzetekhez való kötődés, mely a fénykép indexikus mivoltából fakad. Ez a fizikai kapcsolat egy valós referenssel, amelynek fénye részt vett a kép létrejöttében, új jelentőséget kap egy olyan képi környezetben, ahol egyre több, valós referens nélkül létrejövő, mégis fotografikusnak látszó kép vesz körül bennünket. Azonban a fénykép sosem jelentette az igazságot magát, hiszen a kivágás, a nézőpont és a kontextus mindig értelmezés kérdése volt.
Bán András felveti a kérdést, hogy ha az MI révén "bármi megcsinálható" – bár ezt az állítást kétségbe vonja –, akkor mi szükség van a digitális vagy hagyományos fényképezési eljárásokra, amelyek sokkal nehézkesebbek, mint a promptok megfogalmazása. A műkritikus az emberi fantázia korlátaival magyarázza, miért nem igaz a "bármi megcsinálható" állítás. Az MI sem képes teljesen elszakadni attól a képi és tapasztalati készlettől, amelyből az ember is építkezik; a fantáziánk inkább a tapasztalataink furcsa kombinációiból áll, nem pedig parttalan teremtésből.
Így a mesterséges intelligenciával létrehozott képek, amelyek egy hatalmas digitális adatbázisból generálódnak, még inkább abból hoznak létre valamit, ami már létezik. Az alkotói munkák esetében Gőbölyös Luca szerint az MI akkor válik igazán érdekessé, ha nem csupán a technológia látványos lehetőségeit használja ki, hanem rá is mutat annak működésére, korlátaira, sztereotípiáira és hibáira. Az MI így nemcsak új képeket adhat az alkotó kezébe, hanem maga is a vizsgálat tárgyává válhat, átalakítva a valóságról és a képről való gondolkodásunkat.
Az új technológia megjelenése és a képekhez való viszonyunk megváltozása nem jelenti automatikusan új művészet létrejöttét. Bán András szerint a döntő kérdés továbbra is az, hogy mit kezd az alkotó az új eszközzel. A technika csupán egy lehetőség; a fotográfiával kapcsolatos ízlés és értékítélet a 20. században is jelentősen változott, olyan korszakalkotó művészek, mint Moholy-Nagy László munkássága révén. A változást nem maga a technika hozza el, hanem azok a jelentős alkotók, akik kézbe veszik, megformálják és feltárják annak lehetőségeit.
Gőbölyös Luca is hasonló állásponton van, miszerint az alkotói szándék határozza meg az eszköz használatát. Képzőművészként a gondolat mindig megelőzi az eszközt, legyen szó videóról, fotóról vagy MI-képről. Az MI-t nem alkotótársnak, hanem eszköznek tekinti, ahol az alkotói döntés a kérés megfogalmazásában, az eredmények kiválasztásában, a kontextus megteremtésében és a kapott kép manipulálásában rejlik. Ez a megközelítés azonban felveti a szerzőség problémáját is: hol ragadható meg az alkotó saját teljesítménye egy olyan képben, amelynek létrehozásában a mesterséges intelligencia is közreműködik, ami már a képzőművészetben korábban is felmerült kérdés volt a meglévő átvétele kapcsán.