Krasznahorkai László, a tavaly októberben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett író, nemrég az ELTE díszdoktora lett. Az avatást követő pódiumbeszélgetésen részletesen mesélt a rangos elismerés elnyerésének különös körülményeiről, valamint betekintést engedett alkotói folyamataiba és világlátásába. Az író elmondása szerint a díj híre meglehetősen váratlanul érte, miközben barátaival tartózkodott Frankfurtban, egy nagyobb bevásárlás után.
A Nobel-díj elnyerésének pillanatában Krasznahorkai László egyszerre érzett nyugalmat és idegességet, ami számára természetes állapotnak tűnt, de a hírt közlő személy számára érthetetlen volt. Kifejezte örömét, hogy sok embernek okozott boldogságot a hír, bár hozzátette, hogy valószínűleg csak azok a pozitív visszajelzések jutottak el hozzá, akik örültek a kitüntetésnek. A negatív kommentekről is említést tett, de hangsúlyozta, hogy a díj nem változtatta meg személyiségét. A díjátadóval kapcsolatosan egy humoros anekdotát is megosztott: napok óta szivarozni szeretett volna a füstmentes Svédországban, és meglepetésére a svéd király is szivarozott, sőt, a díszvacsora után meg is kínálták.
Gintli Tibor kérdésére válaszolva Krasznahorkai beszámolt stockholmi találkozásáról migráns hátterű gyerekekkel egy iskolában. Elmondta, hogy a gyerekek egy dalt is előadtak, ami mélyen megérintette őt, és sosem fogja elfelejteni. Az első regénye, a Sátántangó világát megidéző műalkotással is készültek neki, ami különleges élményt jelentett. A nagyobb, 12-13 éves gyerekekkel kerekasztal-beszélgetést is folytatott, ahol saját terveikről és családjukról meséltek. Az írót megdöbbentették a hallottak, hiszen a gyerekek mögött rendkívül nehéz és szörnyű történetek álltak, mégis békés és kiegyensúlyozott lelkekké váltak.
Az író egyetemi évei során Márai Sándor emigrációban írt műveiből készítette szakdolgozatát, ami 1983-ban különösen érzékeny témának számított, mivel ezek a kötetek akkoriban tiltottak voltak Magyarországon. Bár „Márai-lázban nőtt fel” a környezete hatására, voltak fenntartásai ezekkel a szövegekkel kapcsolatban. Úgy vélte, Márai írás közben nem tudta teljesen kizárni a kommunizmus iránti gyűlöletét, ami átpolitizált megjegyzéseket eredményezett műveiben. Gintli Tibor felvetette, hogy Márai nosztalgikus polgári aranykorában megjelent egy „polgár-proli ellentét”, egyfajta „szociális felülnézet”. Krasznahorkai ezzel szemben azt vallja, hogy nincs olyan emberi pozíció vagy státusz, amely ne érdemelné meg a jóindulatot.
Egyetemi tanárai közül kiemelte a 2017-ben elhunyt Király Jenőt, akit a tömegfilm elméleti feldolgozásának méltatlanul elfeledett nagy alakjaként jellemzett. Krasznahorkai László elmondása szerint mindig is csak egyetlen regényt akart megírni, de ez sosem sikerült neki. Munkáival lényegében a korábbiakat próbálja „jóvá tenni”, tökéletesíteni. A Sátántangó megjelenését sem támogatta, sőt, megpróbálta elérni, hogy ne tüntessék fel rajta a nevét, de a Magvető Kiadó munkatársai és Esterházy Péter kinevették. Később, Tarr Béla filmváltozata kapcsán újraolvasta a művet, és elégedetlensége miatt megírta Az ellenállás melankóliáját. Ugyanez a folyamat ismétlődött meg a Werckmeister harmóniákon való közös munka során is.
Az írói motivációjáról szólva Krasznahorkai kifejtette, hogy már régen nem a regények tartalmával foglalkozik egy szöveg elkészültekor, hanem sokkal inkább a zenei elemek harmóniájával és pontosságával. Általában úgy gondolja, hogy minden rendben van, de végül mindig talál valamilyen „piszkot a tiszta anyagban”, amit megpróbál kijavítani. Ez a folyamatos tökéletességre való törekvés, az esztétikai igényesség hajtja előre újabb és újabb regények megírására. Ez a művészi maximalizmus és a mélyebb esztétikai elvek iránti elkötelezettség alapvetően meghatározza Krasznahorkai László alkotói munkásságát.
Az írói hitvallása szerint a művek nem csupán történeteket mesélnek, hanem egyfajta zenei kompozícióként is funkcionálnak, ahol minden elemnek a helyén kell lennie. Ez a precizitás és a formai tökéletességre való törekvés az, ami megkülönbözteti munkásságát, és ami a mélyebb filozófiai kérdések felé tereli. Az emberi lét alapvető dilemmáival való szembesülés, a jóindulat fontossága, valamint a folyamatos önreflexió mind hozzájárulnak műveinek rétegzettségéhez és időtállóságához.
Krasznahorkai László éppen ezen esztétikai tökéletességre való törekvése miatt találta viccesnek a Mandiner tavalyi közönségszavazását, ahol Ákos lett az év embere, ő pedig a második helyen végzett. Egy újságírói kommentár is született erről az eredményről. Az író legújabb művéről, „A magyar nemzet biztonsága” című regényről is beszélt, hangsúlyozva, hogy a benne szereplő Krasznahorkai László nevű író fiktív figura, nem azonos vele. A regényben azonban egy olyan alapvető kérdést ad a karakter szájába, amely szerinte minden embert foglalkoztat hatéves kora körül: „Miért akar az élet ennyire élni? Miért van inkább valami, mint semmi?” Az író meggyőződése szerint minden kérdés végső soron ehhez a megválaszolhatatlan, egzisztenciális kérdéshez vezet vissza.
Ez a mély filozófiai érdeklődés és az emberi lét alapvető kérdéseinek boncolgatása jellemzi Krasznahorkai egész életművét. A Mandiner szavazásának humoros megítélése is ebből a perspektívából érthető meg: a külső elismerések és a népszerűségi versenyek másodlagosak ahhoz a belső művészi és filozófiai úthoz képest, amelyet az író követ. Munkássága így nem csupán irodalmi alkotásokat, hanem az emberi létezés mélyebb rétegeit kutató gondolatokat is kínál az olvasóknak.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása