Az iráni-amerikai konfliktus több mint hét hónapja tartó felőrlő háborúvá alakult, amelynek kimenetele azon múlik, hogy melyik fél, az Egyesült Államok vagy Irán éri el előbb gazdasági vagy politikai fájdalomküszöbét. Ez a döntő pillanat valószínűleg csak jövőre következik be. A konfliktus jelentős hatással van a globális olaj- és gázárakra, a részvénypiacokra és az amerikai kötvényhozamokra, folyamatos bizonytalanságot okozva a befektetők körében.
A 2026. február 28-án indult amerikai-izraeli támadás Irán ellen egy évtizedek óta tartó, alacsony intenzitású konfliktust alakított át nagyszabású háborúvá. A piaci szereplők eleinte rövid, néhány hetes konfliktussal számoltak, mivel a Hormuzi-szoros tartós lezárását egyik fél számára sem tartották fenntarthatónak. Ez a várakozás azonban hamar megdőlt, és a háború elhúzódó felőrlő küzdelemmé vált.
Az olajár tartósan 100 dollár/hordó körül vagy afelett maradt, az amerikai tízéves állampapír hozama pedig átlépte az 5 százalékot, mégsem tört meg egyik fél elszántsága sem. A bizonytalanságot jól jelzi, hogy a JPMorgan, az egyik legnagyobb amerikai bank, szeptemberben már azt közölte, hogy nincs érdemi alapforgatókönyve az olajpiacra, mert nem tudja megfelelően modellezni a háború végkimenetelét. A kezdeti gyors és pusztító szakasz után a harcok ismét lassabb, felőrlő jelleget öltöttek.
Az amerikai-iráni kapcsolatok 1979 óta tartó alaplogikája a kimerítő ellenségeskedés, amely hosszú ideig a közvetlen, nagy intenzitású háború küszöbe alatt maradt. Az 1990-es évektől Washington átfogó gazdasági szankciókat vezetett be Iránnal szemben. Teherán erre regionális szövetségeseire, azaz proxykra és aszimmetrikus hadviselésre támaszkodva igyekezett növelni az amerikai közel-keleti jelenlét költségeit.
Ez a felőrlő küzdelem mindkét fél számára költséges és fájdalmas volt. Az iraki háború idején az Irán által támogatott síita milíciák rendszeresen támadták az amerikai erőket, és a becslések szerint több mint 600 amerikai katona halt meg ezekben a támadásokban 2003 és 2011 között. A jelenlegi konfliktus az izraeli stratégiai gondolkodás egy részének ritka, generációnként egyszer adódó lehetőségét használta ki Irán nukleáris, rakéta- és regionális képességeinek tartós meggyengítésére.
A háború gazdasági terhei jelentősek mindkét oldalon. Az Egyesült Államokat a magas olaj- és különösen dízelárak, az ezekből fakadó inflációs nyomás, a magasabb kötvényhozamok, valamint a hajózás növekvő költségei terhelik. A hajók sérülései, a kerülő útvonalak és a rendkívül magas fuvardíjak tovább súlyosbítják a gazdasági hatásokat.
Iránt ezzel párhuzamosan az amerikai tengeri blokád, az olajexportból származó bevételek visszaesése, a riál gyengülése és az egyre súlyosabb belső gazdasági nyomás fojtogatja. Mindezek ellenére egyelőre nincs áttörés a tárgyalásokon, mert mindkét fél úgy véli, hogy az idő neki dolgozik. Washington az iráni gazdaság kifáradására számít, Teherán pedig arra, hogy a magas energiaárak, a katonai kiadások és a belpolitikai nyomás előbb-utóbb megingatják az amerikai elszántságot.
A konfliktus végkimenetelét alapvetően négy tényező határozhatja meg: az amerikai félidős választások időzítése, Kína Iránnak nyújtott gazdasági támogatása, a magas energiaárak és kamatok által az Egyesült Államokra rótt költségek, valamint az amerikai blokád Iránra gyakorolt gazdasági hatása.
Az amerikai félidős választások, melyek november 3-án esedékesek, a közvélemény-kutatások szerint jelentős demokrata előnyt mutatnak az országos kongresszusi pártpreferenciákban. Az elemzők reális forgatókönyvnek tartják a republikánus képviselőházi többség elvesztését, míg a szenátusi verseny kimenetele bizonytalanabb. Amennyiben a republikánusok elveszítik többségüket, az elnöknek november 3. és az új kongresszus január 3-i hivatalba lépése között nagyjából két hónapos „döntési ablaka” marad.
Ezt követően egy vele szemben ellenségesebb törvényhozás lényegesen megnehezítheti az elhúzódó háború további finanszírozását és a fegyverkészletek feltöltését. Kína számára ezzel szemben a jelenlegi energiaválság kellemetlen, de kezelhetőbbnek tűnik. Földgázigényének több mint felét belföldi termelés fedezi, importjának nagy részét pedig csővezetéken, Oroszországból és Türkmenisztánból szerzi be, igen olcsón.
Kína kőolaj tekintetében sérülékenyebb, 2025-ben rekordmennyiségű, napi 11,6 millió hordó nyersolajat importált. Azonban a 95–110 dollár/hordó közötti árszint még nem feltétlenül jelent számára elviselhetetlen terhet, hiszen más szereplőknek is inkább a magas finomítói árrések okozzák a legnagyobb gondot. Peking ráadásul eddig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy döntő nyomást gyakoroljon Teheránra, sőt, „olajért árut” rendszer keretében mintegy 2-2,5 milliárd dollár értékben bonyolított le árucserét. Kína így bizonyos korlátok között továbbra is növelheti Irán gazdasági ellenálló képességét, miközben az Egyesült Államok fájdalomküszöbe továbbra is bizonytalan.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása