Danny Boyle, az Oscar-díjas rendező legújabb filmje, az Ink (várhatóan Tinta) címmel debütált a Velencei Filmfesztiválon. Az alkotás a brit bulvársajtó radikális átalakulását mutatja be, amelynek hatása máig érezhető a globális médiában. A forgatókönyvet James Graham írta, és a történet a The Sun napilap 1969-es megvásárlásának idejébe kalauzolja a nézőt, amikor Rupert Murdoch médiamágnás és Sir Larry Lamb főszerkesztő együttműködése alapjaiban változtatta meg a lapkiadást.
Murdoch, miután megvásárolta a The Sun-t, Lambet nevezte ki főszerkesztőnek, és közösen egy agresszív, szenzációhajhász és szórakoztató újságírói modellt honosítottak meg. Ez a megközelítés később nemzetközi mintává vált, és jelentős befolyást gyakorolt az emberek életére, átformálva a média tartalomgyártását és fogyasztását. Boyle filmje nem csupán a példátlan siker történetét meséli el, hanem rávilágít annak árnyoldalaira is, bemutatva, hogyan szorultak háttérbe a hagyományos újságírói normák a példányszám növeléséért és a figyelemért folytatott szinte mániákus küzdelemben. Az alkotás kritikus képet fest a két főszereplőről, Larry Lambről és Rupert Murdochról, akiket Jack O’Connell és Guy Pearce alakít. A rendező tudatosan összetett karaktereket jelenít meg, elkerülve a sablonos ábrázolást, hogy a bulvársajtó megújulásának történetét annak hatástörténetével együtt mutassa be.
A film szerint a bulvársajtó radikális megújulásának mozgatórugója nem az olvasók érdekeinek szolgálata volt, hanem kizárólag az eladások növelése, Lamb személyes önérzete, sérelmek orvoslása és egyfajta "édes bosszú". Larry Lamb és válogatott kis szerkesztősége arra kereste a választ, hogy mi érdekli leginkább az embereket, és arra jutottak, hogy a szex, a meztelen nők és a celebek a kulcstémák. Ennek megfelelően alakították ki az újság egyszerű, könnyedén olvasható nyelvezetét és a hangzatos, sokszor szinte értelmetlen szalagcímeket. Ez a stratégia gyökeresen átformálta a brit, majd később a globális médiát, egy újfajta újságírói etika alapjait fektetve le.
Boyle filmje a média hatalmára hívja fel a figyelmet, amely a közösségi média megjelenéséig szinte mindent áthatott és befolyásolt, de nem feltétlenül a helyes irányba. Az alkotás az utolsó pillanatokban Diana hercegnő, modern kori botrányok, háborús helyzetek, a bulvár általános térhódítása és Donald Trump képeivel utal arra, hogy a Murdoch és Lamb által elindított médiamodell milyen széleskörű és mélyreható következményekkel járt. A rendező egyértelműen arra utal, hogy a média bulvárosodása hozzájárult a társadalmi erkölcsi normák gyengüléséhez. A film ítéletet mond a vadkapitalista szellemiségről, amely nem ismer határokat, de nem démonizálja Murdochot és Lambet. Inkább csak jelzi, hogy hova vezetett a ténykedésük, és milyen hatást gyakoroltak a világra.
Az Ink közel kétórás játékideje során Boyle az összes mesterfogását és történetmesélési praktikáját beveti, a látványvilág pedig a rendező korábbi munkáit, például a Gettómilliomost is megidézi. A színészi alakítások egészen kiválóak, a mezőnyből egyértelműen kiemelkedik Jack O’Connell, aki Larry Lambet formálja meg meggyőzően, valamint Guy Pearce, aki Rupert Murdoch szerepében nyújt nagyon meggyőző teljesítményt. Egyedül Claire Foy játéka tűnik halványabbnak az újságírónő szerepében, mintha csak a kötelezőt akarta volna hozni. A díszletek, ruhák és sminkek a legapróbb részletekig korhűek, ami a stáb aprólékos és profi munkáját dicséri. Bár a film olykor veszít a lendületéből, és nem éri el a mestermű szintjét, mégis remek munkát végez abban, hogy bemutassa, hogyan jutott el a média a mai állapotába. Az alkotás értékes betekintést nyújt azoknak, akik a modern média gyökereit és hatásait kutatják, válaszokat kínálva arra, hogy "hogyan jutottunk idáig".
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása