Amerikai cápakutatók indítottak nagyszabású vizsgálatot Long Island partjainál, miután 2025 szeptemberében szokatlanul nagyméretű tengeri állatok elleni támadásokról érkeztek jelentések. A rejtélyes események aggodalmat keltettek, és felmerült a gyanú, hogy egy eddig ismeretlen, mutáns ragadozó, a "Sharkzilla" lehet a felelős a pusztításért.
Craig O'Connell, egy tapasztalt amerikai cápakutató, csapatával merült le a Hudson-kanyon mélyére, hogy fényt derítsen a támadások okára. A kutatók kezdeti feltételezése szerint a jelenség mögött egy nukleáris hulladék által mutálódott cápafaj állhatott, mely a '60-as évek végén a kanyonba süllyesztett, majd később szivárgó hordók mérgező tartalmának hatására fejlődhetett ki. A nyomozást 2025. szeptember 20-án indították, miután termetes tengeri állatokat értek támadások Long Island partjainál.
Az expedíció során a csapat csalit, nyomkövetőket, szövetmintagyűjtőket és speciális kamerákat használt. A mélybe eresztett kamera hat óra elteltével, felhúzásakor egy hatalmas szájjal találta magát szemben, mely megpróbálta megharapni az eszközt. Ezt az élőlényt később óriási fehér cápaként azonosították, ami már önmagában is jelentős felfedezésnek számított.
Nem sokkal ezután egy makócápa is feltűnt, mely a tenger leggyorsabb ragadozói közé tartozik, akár 80 kilométer per órás sebességgel is képes úszni. A kutatók egy kétfős makócsapatot is megfigyeltek, ami szokatlan, mivel ezek az állatok általában magányos vadászok. A cápák hirtelen eltűnése után egy hatalmas árnyék jelent meg, majd elillant a sötétségben, ami arra utalt, hogy valami még náluk is nagyobb élőlény lehet a közelben.
Szerencsére az árnyék visszatért, és egy közel 3,6 méter hosszú, óriási nőstény makócápaként azonosították. A csapatnak sikerült nyomkövetőt rögzíteni rá, és szövetmintát is venni tőle, ami kulcsfontosságú volt a mutációra vonatkozó feltételezések ellenőrzéséhez. Ez a sikeres mintavétel alapvetően befolyásolta a további kutatási irányt és a végső következtetéseket.
A vizsgálat helyszíne, Montauk, Long Island legkeletibb pontján fekszik, és a "The End" becenevet viseli. A település korábban híres volt gazdag cápaállományáról, de az évekig tartó intenzív halászat sajnos megtizedelte a populációt, amiről számos feljegyzés tanúskodik. A kutatók azt is számításba vették, hogy a kihaltnak hitt fajok esetleg visszatérhettek a területre.
A nyomozás a Hudson-kanyonhoz vezetett, egy hatalmas, víz alatti szurdokhoz, mely 275 métertől egészen 1200 méteres mélységig húzódik. Ez a sötét szakadék ideális búvóhelyet biztosíthat az Atlanti-óceán legnagyobb ragadozóinak, és potenciálisan olyan élőlényeknek is, amelyek létezése megkérdőjelezhető. A kanyon azonban nemcsak a természetes élővilágáról ismert, hanem egy korábbi környezeti terhelés helyszíne is.
A '60-as évek végén mintegy 15 ezer hordó nukleáris hulladékot süllyesztettek el itt, melyek szigetelésére nem fordítottak kellő figyelmet. Egy tíz évvel későbbi ellenőrzés során kiderült, hogy a hordók mindegyike eresztett, és a mérgező anyagok a vízbe kerültek. O'Connell feltételezése szerint a radioaktivitás, mely képes ionizálni a sejteket, károsítani a DNS-t és befolyásolni a sejtek osztódását, genetikai mutációkat, rendellenes növekedést okozhatott, ami gyorsabb, erősebb és halálosabb állatok kialakulásához vezethetett.
A levett szövetminta alapos elemzése azonban megnyugtató eredménnyel zárult: semmi sem utalt arra, hogy a hatalmas nőstény makócápának radioaktív mutációi lennének. Ez a kritikus felfedezés cáfolta a "Sharkzilla" elméletet, és megállapította, hogy a rejtélyes ragadozó nem egy nukleáris eredetű szörnyeteg volt, hanem egy természetes, ám rendkívül nagyra nőtt, vemhes cápa.
Ez a felfedezés alapvetően változtatta meg a kezdeti feltételezéseket, és rávilágított arra, hogy a Hudson-kanyon valószínűleg a makócápák fontos szaporodóhelye. A cápák feltehetően azért vadásztak más nagyméretű tengeri állatokra, hogy táplálékot biztosítsanak utódaiknak. A rejtélyes támadások mögött így nem egy környezeti katasztrófa által létrehozott mutáns, hanem a természetes ökológiai folyamatok álltak, ami megnyugtató hír a térség ökoszisztémája szempontjából.
A makócápák, mind a hosszú, mind a rövid uszonyú fajok, általában háromévente szaporodnak, ami viszonylag ritka ciklusnak számít a tengeri élőlények körében. Ezek az állatok ál-elevenszülők, ami azt jelenti, hogy a hím által megtermékenyített peték a nőstény petefészek vezetékének üregében fejlődnek ki. A kis cápák a vemhesség alatt a szikzacskóból és a terméketlen petékből táplálkoznak, biztosítva ezzel a fejlődésükhöz szükséges energiát.
A vemhességi idő 15-18 hónapig tart, ami hosszú időtávot jelent a tengeri ragadozók esetében. A rövid uszonyú makócápák 4-16, míg a hosszú uszonyúak általában 2 kis cápát hoznak világra. A hímek vándorolnak, míg a nőstények jellemzően szülőhelyeiken maradnak, és csak a szaporodási időszakban vegyülnek. Ez a viselkedésminta is alátámasztja, hogy a Hudson-kanyon kulcsfontosságú terület lehet a makócápák populációjának fenntartásában, mint biztonságos szaporodóhely.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása