Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a globális népesség 13 százalékát érinti az elhízás, amelynek kezelése az utóbbi években jelentős fejlődésen ment keresztül, különösen az új GLP-1 típusú gyógyszerek megjelenésével. Ennek ellenére a sikeres fogyókúrákon vagy gyógyszeres kezeléseken átesett egyének számára továbbra is komoly kihívást jelent a leadott testsúly hosszú távú megtartása, és a súly gyakori visszakúszása. Egy friss, a Nature tudományos folyóiratban publikált tanulmány most új megvilágításba helyezi ezt a jelenséget, feltárva, hogy a túlsúly és az elhízás tartós sejtszintű „memóriát” hoz létre a szervezetben.
A kutatók felfedezése szerint a túlsúly és az elhízás egyfajta tartós epigenetikai emléket hagy maga után a sejtekben, amely még jelentős testsúlycsökkenés után sem múlik el. Ez a „memória” különösen az adaptív immunrendszer segítő T-sejtjeiben és a zsírsejtekben mutatható ki, ahol évekig megőrizhetők a korábbi elhízás jelei. Az epigenetikai változások nem a DNS bázissorrendjét módosítják, hanem olyan kémiai markerek, például metilcsoportok kapcsolódását jelentik a DNS-hez, amelyek befolyásolják a gének kifejeződését. Egérkísérletek és emberi sejtek vizsgálata alapján a szakemberek arra jutottak, hogy a T-sejtekben kialakuló elhízásra jellemző epigenetikai mintázatok embereknél is tartósan fennmaradhatnak.
A korábbi testállapot „memóriája” zavarhatja a sejtek alapvető működését, például az öntisztító folyamatokat, valamint az immunsejtek öregedésének szabályozását. Ez a jelenség magyarázatot adhat arra, hogy miért maradnak a testsúlycsökkenésen átesett egyének továbbra is kitéve az elhízással összefüggő egészségügyi kockázatoknak, mint például a 2-es típusú cukorbetegség vagy bizonyos daganatos megbetegedések. A kutatások szerint a súlycsökkenést követő testsúlyszabályozás gyengítheti ugyan az elhízási emlékezetet, de az elhízás T-sejtekre gyakorolt hatásának teljes megszűnése akár 5-10 évig is eltarthat. Korábbi egérkutatások már kimutatták, hogy az állatok zsírszövetében tartós változásokat okoz az, amit korábban ettek, és még lefogyás után is megmaradt az immunsejtek elhízásra jellemző állapota, alátámasztva az epigenetikai folyamatok szerepét az elhízás-memória kialakításában.
Ez az epigenetikai memória különösen jelentős a zsírsejtek esetében. Az elemzések során a kutatók jelentős különbségeket találtak a génkifejeződési mintázatokban a kontrollcsoport, valamint a túlsúlyos, majd műtéten átesett páciensek zsírsejtjei között, függetlenül attól, hogy a mintavétel a műtét előtt vagy után történt. A korábban túlsúlyos egyének zsírsejtjeiben egyes gének kifejeződése tartósan csökkent, beleértve azokat is, amelyek kulcsszerepet játszanak a sejtszintű anyagcsere-folyamatokban. Ez a változás a súlyvesztés után sem korrigálódott, ami azt jelenti, hogy a sejtek anyagcseréje tartósan eltér a normálistól. Az egerek zsírsejtjeiben kialakult stabil epigenetikai memória hozzájárult ahhoz, hogy az állatok később rosszul reagáljanak egy újabb zsírban gazdag diétára, ami az elhízottság visszatéréséhez vezetett, magyarázva a hírhedt jojóhatást.
Az elmúlt években a szemaglutid és hasonló hatóanyagú GLP-1 gyógyszerek ígéretesnek bizonyultak az elhízás elleni küzdelemben, sok esetben kiváltva a műtéti beavatkozásokat. Azonban továbbra is kérdéses, hogy ezeknek a kezeléseknek mennyire hosszú távú a hatása, és mi történik, ha a páciensek felhagynak a használatukkal. Az eddigi klinikai vizsgálatok jelentős testsúlynövekedést mutattak ki a gyógyszerek abbahagyása után, ami arra utal, hogy önmagukban nem képesek visszafordítani az elhízás által okozott sejtszintű változásokat. A jojóhatás elkerüléséhez és a tartós súlykontrollhoz az epigenom módosítására lenne szükség, amely lehetővé tenné bizonyos géncsoportok aktiválását vagy inaktiválását, ezzel kikapcsolva az elhízást elősegítő memóriát. Jelenleg még ismeretlenek azok a sejt- és molekuláris folyamatok, amelyek az elhízást elősegítő „memória” kiiktatásához szükségesek, de a kombinált kezelések, például a sport és a gyógyszerek együttes alkalmazása, ígéretes irányt jelenthet a jövőbeni kutatások számára. További vizsgálatokra van szükség annak eldöntéséhez, hogy más hatóanyagok képesek-e tartósan befolyásolni ezeket a sejtszintű mechanizmusokat.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása