A 17. századi Itáliában a házasságban élő nők számára rendkívül korlátozottak voltak a lehetőségek, ha egy bántalmazó vagy kizsákmányoló kapcsolatból szerettek volna kilépni. A válás gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt, ami sok esetben kilátástalan helyzetbe sodorta őket. Ebben a kontextusban vált hírhedtté az Aqua Tofana néven emlegetett méreg, melynek legendája szerint több száz asszony vette igénybe a férje elleni fellépésre.
Az Aqua Tofana állítólagos hatékonysága és diszkréciója tette különösen vonzóvá a kétségbeesett nők számára. A méreg lassú hatású volt, tünetei pedig könnyen összetéveszthetők voltak egy természetes, hosszan elhúzódó betegség jeleivel, így a gyanú ritkán terelődött gyilkosságra. A legenda szerint kozmetikai tégelyekbe vagy parfümösüvegekbe rejtve árulták, gyakran Szent Miklós képével díszítve, ami tovább segítette a rejtett terjesztést.
A források szerint több mint hatszáz férfit öltek meg az Aqua Tofanával országszerte, a társadalom különböző rétegeiből, beleértve magas rangú személyeket is. Bár a méreg pontos összetétele nem ismert, a történészek arzén, nadragulya és ólom felhasználását feltételezik. A néphagyomány szerint már egyetlen csepp is elegendő volt a halálos hatáshoz.
A méreg eredetét és Giulia Tofana személyét illetően számos ellentmondásos információ maradt fenn. Egyes legendák szerint egy palermói méregkeverő asszony, Giulia Tofana alkotta meg, és Szent Miklós mannája néven terjesztette. Azonban a történészek szerint Giulia polgári neve valójában Mangiardi volt, és a Tofana nevet egy korábbi, hírhedt méregkeverőhöz, Thofania d’Adamóhoz kötik, akit férje megmérgezéséért végeztek ki Palermóban.
Nem tisztázott, hogy Mangiardi és d’Adamo között volt-e rokoni kapcsolat, bár Mangiardit gyakran d’Adamo lányaként emlegették. Mangiardi nem csupán méregkeveréssel foglalkozott; javasasszonyként, gyógyítóként, házasságközvetítőként, jóslással és házi készítésű kozmetikumokkal is kereste kenyerét, sőt, boszorkánynak is tartották. Egyes források szerint az Aqua Tofana receptjét örökölte, talán az anyjától, és alkalmanként el is adta a mérget.
Mangiardi 1624 körül Rómába költözött, miután egy férfi gyanús körülmények között elhunyt, és az ő neve is felmerült az üggyel kapcsolatban. Rómában mostohalánya, Gironima Spana, valamint két másik nő egy paptól beszerzett arzénra támaszkodva egy kiterjedt hálózatot működtethetett, amely az Aqua Tofanát gyártotta és terjesztette. Néhány történész ehhez a körhöz köti az 1659-es római pert, amely öt nő kivégzésével végződött gyilkosság és boszorkányság vádjával.
Az Aqua Tofana története túlmutat egy egyszerű bűncselekmény krónikáján; betekintést enged a 17. századi olasz társadalomba, különösen a nők helyzetébe és a kétségbeesett ellenállás formáiba. A válás hiánya és a patriarchális struktúrák kényszerítették a nőket olyan extrém megoldások keresésére, mint a méreg. A legenda rávilágít arra, hogy a nők milyen kreatív és titkos módszerekkel próbálták visszaszerezni az irányítást saját életük felett.
A történet fontosságát növeli az is, hogy a legendák és a történelmi tények közötti határ elmosódott. Bár a források alapján Giulia Tofana valószínűleg létezett és egy méregkeverő hálózat tagja volt, az Aqua Tofana "csodálatos" tulajdonságaira, mint például a teljes kimutathatatlanságra vagy az időzített hatásra, nincs konkrét bizonyíték. A történet sokszor más méregkeverő nők sorsával keveredett, ami tovább bonyolítja a valóság feltárását.
Giulia Tofana sorsáról és haláláról is számos ellentmondásos beszámoló maradt fenn, ami tovább árnyalja a történetet. Egyes források szerint 1651-ben természetes halállal halt meg, mások szerint kolostorban talált menedéket, ahol folytatta tevékenységét, apácákon és papokon keresztül terjesztve a mérget. Más változatok szerint elfogták, megkínozták és kivégezték, de a kivégzés dátuma is eltérő (1659, 1709 vagy 1730).
A rendelkezésre álló történelmi adatok alapján valószínűsíthető, hogy Giulia Tofana valóban létezett, és a 17. század közepén Rómában egy méregkeverő hálózat kulcsfigurája, majd vezetője volt. Az Aqua Tofana legendája azonban az évszázadok során számos elemmel gazdagodott és keveredett más hasonló történetekkel, így ma már nehéz pontosan elválasztani a tényeket a fikciótól. A méreg körüli mítosz mindazonáltal a nők kétségbeesett küzdelmének szimbólumává vált egy olyan korban, ahol a szabadságukért fizetett ár néha az élet volt.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása