Az 1976-os montreali olimpia női távolugró döntője örökre beírta magát a magyar sporttörténelembe, különösen Szabó Ildikó számára. A 21 éves atléta utolsó kísérletét vitatott körülmények között érvénytelenítették, ami egy esetleges dobogós helyezésbe kerülhetett. Ötven évvel az események után az egykori olimpikon felidézte azokat a pillanatokat, amelyek máig kísértik.
Az 1976-os montreali olimpia atlétikai versenyeinek első napján rendezték a női távolugrás döntőjét, ahol a világcsúcstartó keletnémet Angela Voigt és Siegrun Siegl, valamint a szovjet Julija Alfejeva mellett Szabó Ildikó is esélyesként indult. A selejtezőben 642 centiméteres ugrásával a harmadik helyen jutott a fináléba, ami már önmagában is kiemelkedő teljesítmény volt. A döntőben Szabó Ildikó az első két sorozatban 651 centimétert ugrott, majd a harmadik kísérletével 657 centiméterre javított, ezzel a szoros versenyben az ötödik helyen állt.
A hatodik, utolsó sorozat hozta a drámát. Szabó Ildikó érezte, hogy élete legnagyobb ugrására készül, és mindent egy lapra téve futott neki. A homokba érkezve úgy érezte, jelentősen javított addigi eredményén, és akár dobogóra is állhat.
Az ugrás után azonnal ellenőrizte a deszkát, és nem látott nyomot a plaszticinben, ami azt jelezte volna, hogy belépett. Nyugalmát azonban egy pillanat alatt elveszítette, amikor egy bíró a deszkától a zsűrihez ment, majd nem sokkal később piros zászló emelkedett a magasba, jelezve az ugrás érvénytelenségét.
Egy önkéntes azonnal elgereblyézte a nyomokat a homokban, megakadályozva ezzel a későbbi ellenőrzést. Szabó Ildikónak utólag azt mondták, fél centiméteren múlt az érvényesség, de ő maga a mai napig nem látta a cipője orrát a plaszticinben.
Szabó Ildikó gyermekkorát Barabáson töltötte nagyszüleinél, ahol rengeteget mozgott a szabadban. Apja vékony, szikár alkatát és kerékpáros adottságait örökölte, eredetileg tornász volt, de gyors növekedése miatt az atlétika felé fordult. Egy iskolai futóversenyen fedezték fel tehetségét, és 1971-ben már a serdülő bajnokságon letette névjegyét.
Bár 1972-ben már teljesítette az olimpiai szintet, akkor még nem vitték ki az ötkarikás játékokra. Molnár István irányítása alatt edzett Nyíregyházán, ahol akkoriban még csak egy hepehupás rekortán pálya állt rendelkezésre. Az 1974-es Európa-bajnokságon kilencedik lett távolugrásban, és a 4×100 méteres váltóval hatodik helyet szerzett.
1975-ben az év legjobb magyar atlétanőjének választották. Montreal előtt 666 centiméter volt az egyéni legjobbja, és bár esélyesnek tartották a helyezésekre, éremre nem számítottak tőle. Az 1976-os olimpián a női távolugrás kiemelt figyelmet kapott, mivel két keletnémet atléta, Angela Voigt és Siegrun Siegl a verseny előtt világcsúcsokat javítottak. Voigt 692, Siegl pedig 699 centimétert ugrott Drezdában. A szovjet Julija Alfejeva is a favoritok között volt, de Szabó Ildikó váratlanul bekerült az élmezőnybe a selejtezőben.
A montreali eset rávilágít a korabeli sportversenyek sajátosságaira és hiányosságaira. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy egy olimpiai döntőben ne készüljön videófelvétel minden kísérletről, amely vitás esetekben bizonyítékként szolgálhatna. Szabó Ildikó edzője, Molnár István sem lehetett jelen az olimpián, ami a mai modern sportban szintén elképzelhetetlen.
Az edző hiánya megakadályozta, hogy azonnal tiltakozhasson a bírói döntés ellen. A magyar csapat nem nyújtott be óvást, ami a kor politikai viszonyai között érthető lehetett. A szovjet és keletnémet sportvezetők befolyása miatt egy ilyen lépés valószínűleg nem aratott volna sikert, sőt, akár negatív következményekkel is járhatott volna.
Ez az eset Szabó Ildikó számára egy életre szóló kételyt hagyott, és rávilágít arra, hogy a sportban az egyenlőség és az igazságosság mennyire sérülékeny lehet. Az érvénytelenített ugrás nemcsak egy lehetséges olimpiai érmet vett el tőle, hanem egy olyan élményt is, amely teljes mértékben igazolta volna tehetségét és kemény munkáját a világ legnagyobb színpadán.
Bár az eset mély nyomot hagyott Szabó Ildikóban, a mindennapjait nem tölti ki a "mi lett volna, ha" kérdése. Azonban gyakran eszébe jut a montreali verseny, különösen, amikor atlétikát néz a tévében, vagy álmában újraéli a pillanatokat. Elmondása szerint akkoriban nem fogta fel teljesen, mit veszített, de napokkal később, hazafelé jövet már tudatosult benne a dolog súlya.
Az ötödik helyezettek általában nem kapnak akkora figyelmet, de Szabó Ildikó esetében sokan érdeklődtek iránta. Későbbi pályafutása során fedett pályás Európa-bajnokságokon szerzett ezüstérmet: 1977-ben San Sebastianban, majd 1978-ban Milánóban. Szabadtéren 1977-ben érte el egyéni legjobbját 676 centiméterrel.
Az 1978-as év azonban súlyos sérülést hozott: elszakadt az ugró lábában az Achilles-ín. Két sikertelen hazai műtét után Gyulai István segítségével jutott el egy finn specialistához. Montreal volt az első és egyben utolsó olimpiája, de ennek ellenére jó szívvel gondol vissza rá, mert ott mindent kiadott magából. Az eset örök mementója annak, hogy a sportban néha a legkisebb különbségek és a bírói döntések is sorsdöntőek lehetnek.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása