Dessewffy Tibor szociológus, az ELTE Digitális Szociológia Kutatóközpont vezetője Sik Domonkos publicisztikájára reflektálva elemzi a magyar társadalom önképének két szélsőséges torzítását: a „jóemberkedést” és a „jónépezést”. Cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy mindkét jelenség eltávolít a valóságtól, noha eltérő irányokból. A szerző a jogi elszámoltatás mellett felmerülő társadalmi önvizsgálat lehetőségeit és korlátait vizsgálja.
A „jóemberkedés” kifejezés az elmúlt tizenhat év nyelvi örökségének egyik legvisszataszítóbb eleme. A regnáló politikai osztály ezzel a szóval gúnyolta ki és fejezte ki megvetését mindaz iránt, ami szolidaritásra, empátiára és a gyengék iránti nyitottságra utal. A „jóember” ebben a kontextusban nem naiv vagy jóhiszemű, hanem nevetséges figura, akinek erkölcsi érzékenysége gyengeségnek, szolidaritása pedig ostobaságnak számít. Ez a szó az erő kultuszát, a győztes korlátlan felhatalmazását és az új arisztokráciához nem tartozók lenézését sűríti magába. A rendszer társadalomtörténetét tömören az a kép írja le, amikor a győztesek már nem éreznek kötelezettséget a vesztesekkel szemben, a siker pedig feljogosít a megvetésre.
Ezzel szemben áll a „jónépezés” jelensége, amely szintén eltávolít a valóságtól, de a másik irányból. Ez akkor történik, amikor az értelmiség olyan igazságvágyat, önvizsgálati kedvet és erkölcsi önfeláldozást tulajdonít a társadalomnak, amellyel az valójában nem rendelkezik. A szociológus szerint ez a jelenség a kutatók azon szakmai betegségéhez hasonlítható, amikor a vizsgált csoportot idealizálják, és nem a valós motivációit, félelmeit vizsgálják. A „jóemberkedés” lefelé rontja az emberképet, a „jónépezés” pedig felfelé torzítja azt.
Dessewffy Tibor gondolatai Sik Domonkos publicisztikája kapcsán merültek fel, amely a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal (NVVH) felállítása ürügyén érvelt amellett, hogy a jogi elszámoltatás mellett a magyar társadalomnak a saját, tizenhat éven át betöltött szerepével is szembe kellene néznie. Sik Domonkos szerint a társadalomnak fel kellene áldoznia pozitív önbecsülését és önértelmezését, elismerve saját szerepét a rendszer működtetésében. Ez az álláspont egy intellektuálisan imponáló, de a szociológus szerint a valóságtól elrugaszkodott elvárás.
A szerző kiemeli a szociológusi és a prófétai szerep közötti különbséget. A szociológus feladata a létező világ pontos leírása és megértése, míg a próféta a megálmodott, ideális világról beszél, melynek mércéje a vízió erkölcsi ereje. A probléma akkor keletkezik, ha a prófétai beszéd elemzésként jelenik meg, vagy úgy értelmeződik. Ez kettős veszélyt rejt magában: egyrészt olyan elvárásokat fogalmaz meg a társadalommal szemben, amelyekre az nem rezonál, másrészt ellehetetleníti a szociológusi szerepet, mivel az empirikus valóságot illusztrációvá silányítja.
A „jónépezés” veszélye abban rejlik, hogy az idealizált emberkép alapján megfogalmazott elvárásokra a valóságos emberek nem kíváncsiak, és nem is akarnak elmozdulni feléjük. Az értelmiségi képzelet morális konstrukciója szerint a „nép” akkor szerethető, ha úgy gondolkodik, ahogyan elvárják tőle. Amikor ez nem történik meg, szükségszerűen következik a nép hibáztatása. Ez a megközelítés nem veszi figyelembe az emberek tényleges motivációit, félelmeit és korlátait.
Alfred Schütz fenomenológus tanítása szerint az emberek többségének életét nem az igazság szakadatlan keresése vezérli. Sokkal inkább a családjuk biztonságának megteremtése, a boldogulás, az önbecsülés megőrzése és a saját világuk keretei közötti kedélyes élet a prioritás. Az „életvilág” elsődlegessége nem hősi életprogram, de nagyon is emberi, és minden politikai program sikere vagy bukása ezen az emberi anyagon múlik. A normatív gondolkodás, az ideális állapotok megfogalmazása fontos, de különbséget kell tenni a kívánatos és a valóságos között.
Dessewffy Tibor nem vitatja, hogy a társadalmi szembenézés kívánatos és politikailag is helyes cél lenne. Azonban megkérdőjelezi azt az empirikus várakozást, hogy ez társadalmi méretekben meg is fog történni, és egy hivatal működése indítaná el. Sik Domonkos maga is elismeri, hogy a szembenézés nem delegálható egyetlen hivatalnak sem. A kulcskérdés az, hogy létezik-e az a „mi”, aki együtt menne végig ezen a folyamaton.
Az emberek valószínűleg nem vonzódnak ahhoz, hogy feláldozzák amúgy sem túl acélos önbecsülésüket. Az ország nem fekszik az analitikusi kanapéra, és az önreflexió nem egy bevezethető közmű, sem pedig egy hivatal által elindítható folyamat. A jogi elszámoltatásnak nem feltétele a lelki rendszerváltás, és a társadalmi önvizsgálat elvárása, miközben az emberek alapvető emberi szükségleteikre fókuszálnak, a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik. A szociológus szerint a társadalomról alkotott reális kép elengedhetetlen a hatékony politikai és társadalmi cselekvéshez.
📰 Forrás: 444 — Eredeti cikk elolvasása