Vasárnap délután több száz ember, főként nők gyűltek össze a budapesti Kossuth téren, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálását követeljék. A demonstráció célja a nők elleni erőszak elleni hatékonyabb fellépés sürgetése volt, amely a szervezők szerint állami felelősség. A résztvevők táblákkal és lila kiegészítőkkel fejezték ki elégedetlenségüket és reményüket a változás iránt, miközben a kormányváltás utáni időszakban új lendületet remélnek a nőjogi ügyekben.
A tüntetésen felszólalók és a résztvevők egyaránt hangsúlyozták, hogy a nők és lányok elleni erőszak nem magánügy, hanem rendszerszintű probléma, amely állami beavatkozást igényel. Az esemény fókuszában az Isztambuli Egyezmény ratifikálása állt, amelyet Magyarország 2014-ben aláírt, de azóta sem iktatott törvénybe, ami több mint egy évtizedes elmaradást jelent. A szervezők, köztük a Hétköznapi Feminizmusom oldalról ismert Hajnal Edina, optimistán nyilatkoztak arról, hogy a kormányváltás új lehetőséget teremt a téma napirendre tűzésére és a követelések meghallgatására.
A demonstráció célja a követelések kihangosítása és láthatóvá tétele volt, remélve, hogy a kormány nem hagyja figyelmen kívül azokat. Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza rámutatott, hogy az egyezmény ratifikálásához szükséges előkészítő anyagok már 2014-ben elkészültek, így a folyamat elindítása nem igényelne jelentős erőfeszítést. Hozzátette, hogy a nőjogi szervezetek készen állnak a segítségnyújtásra, amennyiben szükség lenne a magyar jogrend átvilágítására és a szükséges dokumentumok összeállítására.
Magyarország bő évtizedes lemaradásban van az Isztambuli Egyezmény ratifikációjában, miközben a nők elleni erőszak továbbra is súlyos és velünk élő probléma. Az egyezmény, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak felszámolásáról szóló nemzetközi okirat, átfogó keretet biztosítana az áldozatok védelmére, a bántalmazás megelőzésére és az elkövetők felelősségre vonására. A korábbi kormányok éveken keresztül nem tettek lépéseket az egyezmény törvénybe iktatására, és a jelenlegi kurzus sem foglalkozott érdemben a problémakörrel, legalábbis jelzésszinten sem.
A nőjogi szervezetek, bár egyes kormányzati szereplőkkel és minisztériumokkal már sikerült saját kezdeményezésükre felvenniük a kapcsolatot, az Igazságügyi és a Belügyminisztériummal, amelyek kulcsszerepet játszanának a probléma kezelésében, jelenleg nem állnak közvetlen nexusban. Ez a helyzet akadályozza a hatékony párbeszédet és a szükséges intézkedések előkészítését, noha a jogász szerint a ratifikáció gyakorlatilag azonnal megvalósítható lenne. A tüntetők azonban reménykednek abban, hogy a kormányváltás utáni időszakban nyitottabbá válnak a döntéshozók a nők helyzetét érintő kérdésekre.
A demonstráció rávilágított arra, hogy a nők elleni erőszak elleni küzdelemhez rendszerszintű változásokra van szükség, nem csupán egyedi esetek kezelésére. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása szimbolikus és gyakorlati jelentőséggel bírna, hiszen egyértelmű üzenetet küldene arról, hogy az állam komolyan veszi ezt a problémát, és elkötelezett az áldozatok védelme mellett. A tüntetők optimizmusa részben abból fakad, hogy a jelenlegi kormányban több női miniszter kapott szerepet, mint korábban, és egyes témákban, mint például az abortusz kérdése, elindult egyfajta gondolkodási folyamat, amelyben az egészségügyi miniszter is aktívan részt vesz.
Ugyanakkor sokan elkeserítőnek tartják, hogy a nők elleni erőszak ügyében továbbra is utcára kell vonulni a változásokért, és a probléma rendszerszintű intézményi árulásként hatja át az egész problémakört. A demonstráción részt vettek olyanok is, akik személyesen érintettek a problémában, mint például Takács Krisztina, akinek lánya halálának körülményei máig tisztázatlanok, vagy Megumi Anderson barátai. Az ő és más áldozatok történetei rávilágítanak arra, hogy érdemi változások nélkül a közfelháborodást kiváltó ügyek továbbra is megoldatlanok maradnak, és a küzdelem folytatására van szükség.
A tüntetés szervezői és résztvevői egyértelművé tették, hogy amennyiben a kormány nem reagál érdemben a követeléseikre, további demonstrációkra lehet számítani. A "Ha nem történik semmi, újra kijövünk" üzenet a kitartás és az elszántság jele, amely azt sugallja, hogy a civil társadalom nem hagyja annyiban a kérdést. A korábbi évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a kormány gyakran közömbösen vagy támadóan reagált a civil megmozdulásokra, így a vasárnapi demonstráció egyfajta szakítópróba lehet a jelenlegi kormány számára, hogy megmutassa, képes-e másképp viszonyulni az ilyen jellegű társadalmi nyomáshoz.
A kérdés, hogy a kormány meghallja-e azoknak a nőknek a hangját, akik még képesek szót emelni, és azoknak is, akik már nem. A tüntetés idején a miniszterelnök más témáról posztolt, ami felveti a kérdést, hogy a demonstráció eléri-e a döntéshozók ingerküszöbét, és milyen reakció várható. A baloldali-liberális feminista csoportok szerint a probléma mélyebb, mint amennyien a téren összegyűltek, és hiányolják a kormányból a kellő érzékenységet a helyzet kezelésére, ám a résztvevők elkötelezettek a cél mellett, és készen állnak a további fellépésre, mert "nem lehet ennyiben hagyni".
📰 Forrás: 444 — Eredeti cikk elolvasása