A teniszvilágban egyre inkább a háttérbe szorul az egykezes fonák, amely egykor a sportág eleganciájának és változatosságának szimbóluma volt. Számos profi játékos, köztük Stefanos Tsitsipas és Lorenzo Musetti is úgy érzi, hogy ez a technika a modern tenisz áldozatává vált, vagy éppen kihalófélben lévő jelenségnek számít.
Az elmúlt évek statisztikái egyértelműen mutatják az egykezes fonák visszaszorulását. 2026 augusztusának végén mindössze öt ilyen ütést alkalmazó játékos szerepelt az ATP top 100-ban, közülük is Lorenzo Musetti volt a legelőkelőbb, a 14. helyen. Ráadásul idén 149 év után először fordult elő, hogy egyetlen Grand Slam-elődöntőbe sem jutott egykezes fonákkal játszó férfi.
A játékosok, mint Musetti, esztétikailag továbbra is vonzónak találják, de hatékonyság szempontjából már a kétkezes fonákot tartják előnyösebbnek. Denis Shapovalov szerint az egykezes fonák kiváló ütés, amely egyedi szögeket tesz lehetővé, de tökéletesítése rendkívül időigényes, ami nem illeszkedik a mai „azonnal mindent” elváráshoz.
A tenisz az elmúlt húsz-harminc évben jelentősen megváltozott: a játék sokkal gyorsabbá vált, a szervák sebessége és a labdák pörgése is megnőtt. Ezáltal kevesebb idő marad az ütés előkészítésére, ami különösen hátrányos az egykezes fonák számára, amely pontosabb időzítést és nagyobb precizitást igényel. A magasra pattanó labdák visszaütése is nehezebb ezzel a technikával, mint a stabilabb kétkezes verzióval.
Roger Federer is megfigyelte a változást, elmondása szerint korábban az edzők kilencven százaléka egykezes fonákot tanított, míg ma már a többség a kétkezest preferálja. Az egykezes fonák emellett nagyobb fizikai igénybevételt jelent, hamarabb kifárasztva a játékosokat a hosszú mérkőzéseken. Ezért sokan csak védekező ütéseket, például nyeséseket alkalmaznak egy kézzel.
Sávolt Attila, a Magyar Teniszszövetség szakmai igazgatója, aki maga is egykezes fonákot használt profi pályafutása során, kiemelte, hogy nem elsősorban a fizikalitás, hanem a játék megváltozott dinamikája a döntő. A 200 km/óra fölötti szervák fogadásánál a kétkezes fonák stabilabb konstrukciót biztosít, ami elengedhetetlen a gyors reakcióhoz. Az egykezes fonákhoz tökéletesebb távolság, korábbi előkészítés és jobb időzítés szükséges, míg a kétkezes több hibát megenged, különösen védekező helyzetben vagy magas labdáknál.
Sávolt szerint ez egy öngerjesztő folyamat: ha kevesebb gyereket tanítanak egykezes fonákra, tíz-tizenöt év múlva kevesebb ilyen játékos jelenik meg a profi mezőnyben. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az egykezes fonák nem „rossz” ütés, hiszen megvannak a maga komoly előnyei: nagyobb elérési távolságot biztosít, természetesebb az átmenet a nyesett fonákhoz és a röptéhez, és rendkívül változatos játékot lehet rá építeni.
Sávolt Attila személyes példája is alátámasztja az egykezes fonák értékét: 14 évesen váltott rá, és ez lett az egyik legjobb ütése, amellyel a világranglista 68. helyéig jutott. Edzőként azonban ma már pragmatikusabban közelíti meg a kérdést, és csak akkor tanítaná ezt a technikát egy gyereknek, ha fizikai adottságai, koordinációja és jövőbeni játékstílusa valóban indokolja. A legtöbb esetben a kétkezes fonákot tartja racionálisabb választásnak a mai körülmények között.
Összességében a tenisz felgyorsult világa, ahol a sebesség és a hatékonyság dominál, egyre inkább háttérbe szorítja a hagyományosabb, elegánsabb mozgásformákat. Bár az egykezes fonák hanyatlása megfigyelhető, a sportág továbbra is népszerű marad, miközben folyamatosan alkalmazkodik az új kihívásokhoz.