A jemeni polgárháborúban ismét kiéleződött a helyzet, miután a hónap elején újra fellángoltak a harcok a húszi lázadók, a nemzetközileg elismert kormány, valamint az utóbbit támogató Szaúd-Arábia között. A kezdeti szaúdi sikerek után a húszik ellentámadásba lendültek, sőt, már a szaúdi energetikai infrastruktúrát is célba vették. A jelek szerint Rijád stratégiája, mely a légierőre épül, komoly kihívásokkal néz szembe, és erővel aligha tudja majd megoldani a konfliktust.
A jemeni húszi lázadók, hivatalos nevükön Anszár-Allah, 2022-ben tűzszünetet kötöttek a kormányerőkkel és a szaúdiakkal, amely viszonylag tartósnak bizonyult az izraeli-palesztin konfliktus kirobbanásáig. A harcok szeptember elején éleződtek ki újra, valószínűleg Rijád kezdeményezésére, aki ideálisnak látta az időpontot a Vörös-tengeri hajóforgalmat veszélyeztető lázadók felszámolására. Szaúd-Arábia a konfliktus előtt kedvező helyzetben érezhette magát, hiszen védelmi megállapodásokat kötött Törökországgal és Pakisztánnal, az iszlám világ két jelentős katonai hatalmával.
Azonban hamar kiderült, hogy ezek a megállapodások nem jelentenek számottevő katonai segítséget, különösen szárazföldi csapatok küldése terén. Pakisztán, bár modern és elméletileg jól képzett haderővel rendelkezik, nem mutatott hajlandóságot expedíciós hadműveletekben való részvételre, hiszen nincs tapasztalata ilyen jellegű bevetésekben. A külföldi csapatok ellátása és a húszik által okozott veszteségek pótlása jelentős terhet róna az országra. Rijád megpróbálta az Egyesült Államokat is visszacsábítani a konfliktusba, amely korábban többször bombázta a húszikat. Washington azonban jelenleg más prioritásokkal rendelkezik, és felismerte, hogy a lázadók bombázása pénzkidobásnak bizonyul.
A légicsapások önmagukban ritkán vezetnek győzelemhez egy konfliktusban, különösen, ha az ellenfél légvédelmi képességei szerények. A történelem számos példája azt mutatja, hogy pusztán légierővel nem lehet megadásra kényszeríteni egy ellenfelet. A NATO délszláv háborús bombázásai is csak akkor vezettek eredményre, amikor a szárazföldi offenzíva lehetősége is felmerült, ami végül Slobodan Miloševićet tántorította el.
A második világháborúban sem a németek London elleni, sem a szövetségesek Németország és Japán elleni bombázásai nem kényszerítettek ki megadást kizárólag a légierővel. A lakosság meglepően ellenálló a külső nyomással szemben, és a háborús nehézségeket gyakran jól viseli. A modern történelemben kevés példa van arra, hogy a bombázások okozta nyomás hatására a lakosság megdöntötte volna saját vezetését.
A húszik bombázása különösen értelmetlennek tűnik egy komoly szárazföldi offenzíva nélkül, figyelembe véve Jemen húszik által ellenőrzött területeinek sajátosságait. A szeparatistáknak nincsenek nehézfegyvereik vagy jelentős katonai infrastruktúrájuk, mint például nagy erőművek, olajfinomítók, kiépített vasúti hálózatok vagy komolyabb autópályák. A katonai célpontok jellemzően szétszórt, jól rejtett, nehezen megsemmisíthető rakéta- és drónindító állomások, melyeket hegyek és völgyek közé ásott depókból cipelnek elő.
A húszi harcosok nem katonai barakkokban tömörülnek, és bár van vezetésük az al-húszi klán képében, működésük decentralizált, törzseken alapuló, a „kabjala” (íratlan törvények) értelmében. Ez a struktúra rendkívül ellenállóvá teszi őket a hagyományos légi hadjáratokkal szemben. Rijád jól felszerelt légierővel rendelkezik, de nem konvencionális ellenféllel áll szemben, így a drága légicsapások kevés eredménnyel járnak, miközben a húszik olcsó fegyverekkel képesek komoly célpontokat támadni, mint például a szaúdi energetikai infrastruktúrát.
Egyértelmű, hogy a húszikat szárazföldi offenzíva nélkül nem lehet legyőzni. Rijád azonban egyedül nem képes ilyen műveletre, és regionális szövetségesei is csak korlátozottan tudnak segítséget nyújtani. A terepviszonyok, a hegyes-völgyes vidék, rendkívül megnehezítené egy konvencionális haderő számára a harcot. A húszik gerillahadviselést folytatnak, kiválóan ismerik és kihasználják a terepet, szemben a szaúdi hadsereggel.
A szaúdi, és általában a legtöbb harmadik világbéli reguláris hadsereg parancsnoki láncolata nem alkalmas az ilyen típusú, nem konvencionális ellenféllel szembeni háború megnyerésére. Míg a nyugati haderőkben a tisztek szakértelem alapján kerülnek pozícióba, és az altisztek képezik a gerincet, addig az arab államokban gyakran a kapcsolati tőke dominál. Ez a vezetési elv, valamint a tiszti és altiszti kar közötti eltérő viszony tovább rontja Rijád esélyeit egy sikeres szárazföldi hadműveletre, mélyebb és tartósabb problémát jelezve a szaúdi katonai képességekben.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása