Az elmúlt időszakban Omán, az Arab-félsziget hagyományosan háttérbe szoruló állama, jelentős diplomáciai befolyásra tett szert a Közel-Keleten. Különösen a Hormuzi-szoros körüli konfliktusban vált megkerülhetetlenné, ahol az Egyesült Államok és Irán közötti feszültség egyre nő. Donald Trump amerikai elnök augusztus 17-én másodszor is megfenyegette Ománt, ami figyelemre méltó, tekintettel Maszkat hagyományos nyugati szövetségi kapcsolataira és az USA-val kötött védelmi megállapodásaira.
Az Egyesült Államok és Izrael 2026. február 28-i támadását követően Teherán válaszul lezárta a Hormuzi-szorost, ami a globális kőolaj-kereskedelem létfontosságú útvonala. Irán július 6-án rakétatámadásokat is indított tartályhajók ellen, amelyek nem az általa jóváhagyott tranzitmechanizmusokat használták. Omán, a térség többi monarchiájától eltérően, nem ítélte el Irán válaszát, hanem az Egyesült Államokat és Izraelt nevezte meg felelősnek a konfliktusért. Ez a hozzáállás azonban nem garantált teljes védettséget, mivel a szultánságot is érték dróntámadások.
A háború elhúzódása és az amerikai várakozásoktól eltérő alakulása Maszkat szerepének felértékelődését hozta. A szultánság a nyár elejétől kezdve a megbeszélések főszereplőjévé vált, korábban kiépített csatornáin keresztül felvette a kapcsolatot a megoldás érdekében. Omán még egy javaslatot is eljuttatott Iránnak, amelyet a környező monarchiák is támogattak. Bár Teherán júniusban elutasította az elképzelést, nagyobb ellenőrzést követelve a Hormuzi-szoros felett, az eset jól mutatta Omán főtárgyalói pozícióját és konszenzusra törekvő diplomáciáját.
Omán történelmileg is tudatosan törekedett a háttérben maradásra, bár a 19. században regionális hatalomnak számított, kiterjedt kereskedelmi tevékenységgel az Indiai-óceánon. A 19. század végén brit védnökség alá került, ami korlátozta szuverenitását. Az 1950-es években III. Szaíd szultán egyesítette az országot, de konzervatív politikája és a kőolajbevételek fejlesztésekre való elmaradása miatt az 1960-as években zófári lázadás tört ki.
A fordulat 1970-ben következett be, amikor Kábúsz szultán vértelen puccsal átvette a hatalmat, és óvatos reformokat vezetett be, elindítva egy „reneszánszt” az országban. Az Egyesült Királyság és az iráni sah segítségével sikerült leverni a felkelést. Kábúsz szultán az „ország apjaként” építette az országot, elkerülve a hirtelen olajbevételekből fakadó gyors fejlődést, helyette az óvatos építkezést választotta. Ennek oka Omán vallási megosztottsága is, ahol az ibáditák alkotják a többséget, de jelentős szunnita és síita kisebbség, valamint számos migráns vendégmunkás is él. A szultán a belső egyensúly megteremtésére törekedett.
Ez az óvatosság Maszkat külpolitikájában is megnyilvánult, amely jó kapcsolatok kiépítését célozta minden regionális hatalommal, és közvetítőként lépett fel konfliktusos helyzetekben. Omán még az 1979-es iszlamista forradalom után is pragmatikus diplomáciát folytatott Iránnal, mivel a Hormuzi-szoros felügyeletén a két ország osztozott. Ez a történelmi és belpolitikai háttér magyarázza Omán jelenlegi, egyensúlyozó szerepét.
A Hormuzi-szoros a globális tengeri kőolaj-kereskedelem kulcsfontosságú fojtópontja, felügyelete stratégiai jelentőségű. Az Egyesült Államok és Irán egyaránt győztesként akar kijönni a konfliktusból, míg a két hatalom közé szorult Omán az egyensúly megőrzésére törekszik. Washingtonban valószínűleg nem tetszett Maszkat politikája, úgy vélték, hogy a szövetségesük nem képviseli kellő határozottsággal az amerikai érdekeket az ománi-iráni munkacsoportban.
Ez a helyzet rávilágít arra, hogy a nyugati nagyhatalom, az Egyesült Államok, mennyire elvesztette befolyását és erejét a térségben. Külpolitikailag a Fehér Ház számára az is kedvezőtlen lenne, ha a Hormuzi-szorosról szóló megállapodás az ő részvételük nélkül születne meg. Omán konszenzusra törekvő párbeszéde éles ellentétben áll Trump eszkalációs kijelentéseivel és nyomásgyakorlási lépéseivel, amelyekkel Iránt akarta jobb belátásra bírni.
Az elhúzódó konfliktus egyre inkább megmutatja, hogy szinte esélytelen visszatérni az eredeti állapothoz, amikor a Hormuzi-szoros felügyeletén Irán és Omán osztozott tengerjogi megállapodások alapján, és a tranzitútvonal díjtalanul állt a hajók rendelkezésére. Amerika eddigi erőfeszítései a korábbi állapot visszaállítására eredménytelenek maradtak.
A legnagyobb vitát jelenleg az jelenti, hogy a jövőben melyik ország pontosan mit ellenőrizhet a szorosban. Teherán ragaszkodik ahhoz, hogy neki jusson nagyobb befolyás, míg Maszkat jóval kisebb részt kapna az ellenőrzésben. Omán azonban továbbra is kitart a párbeszéd mellett, próbálva megoldást találni erre a bonyolult és látszólag megoldhatatlan dilemmára, ami a térség stabilitása szempontjából kiemelten fontos.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása