Einspach Gábor műkereskedő és igazságügyi szakértő egy interjúban osztotta meg gondolatait Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című könyvéről, melyet élete egyik legfontosabb olvasmányának tart. A beszélgetés során a rákbetegség személyes és társadalmi vonatkozásait járta körül, kiemelve a mű jelentőségét a betegség tabumentesítésében. Reflektált az örökkévalóságra való áhítozásra, a munkába menekülésre, a játék fontosságára, valamint az élet apró örömeinek megélésére a betegség árnyékában.
Einspach Gábor a Telex felkérésére választotta Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című művét mint meghatározó olvasmányt. Elmondása szerint mindig is vonzódott Esterházy munkásságához, melyek részletei és játékossága mélyen megérintették. A személyes találkozásra csak egyszer került sor, egy próbavacsorán, ahol udvarias köszönésen kívül nem volt alkalmuk beszélgetni.
A műkereskedő anyja 2013-ban hasnyálmirigyrákban betegedett meg, diagnóziskor már áttétekkel, és kilenc hónapig tartott a betegsége. B. professzor, aki a kezelést felügyelte, ekkor már pontosan megmondta a várható élettartamot. Amikor 2016-ban Esterházy Péter betegsége is nyilvánosságra került, Einspach Gábor egyfajta utólagos kapocsra ismert anyja és az író között, mindketten súlyos rákbetegséggel küzdöttek.
Esterházy Hasnyálmirigynapló című művének első részletei májusban jelentek meg, majd a könyvhéten került sor a teljes szöveg bemutatására egy emlékezetes beszéddel kísérve. Einspach ekkor még csak bele-beleolvasott a könyvbe, és nem gondolta, hogy a betegség egyszer őt is érinteni fogja. Később azonban nála is diagnosztizáltak egy KRAS gén mutációval járó daganatot, ami családi halmozódásra utalt.
Anyja halála után Einspach Gábor fenntartotta a kapcsolatot B. professzorral. Esterházy Péter halálát követően a László kórházban létrehozták az Esterházy parkot, és megkezdődött az Onkológiai Intézet gyűjteményének építése. B. professzor felkérte Einspach Gábort, hogy kurátorként vegyen részt a munkában, felkeresse a művészeket, válogassa és rendezze az alkotásokat.
Einspach Gábor elmondása szerint senki sem mondott nemet a felkérésre, mert a rák és Esterházy Péter neve is „ellenállhatatlan hívószó” volt. A művészek tisztában voltak azzal, hogy a betegség előbb vagy utóbb őket, vagy szeretteiket is érintheti, és mindannyian Bodoky professzorhoz kerülhetnek. Einspach Gábor saját betegségének első tüneteit is a kórházban, a képek válogatása közben észlelte.
Bodoky professzor villámgyorsan diagnosztizálta és meggyógyította őt, így ma teljes és boldog életet él, három gyermekével. Ez a személyes tapasztalat is hozzájárult ahhoz, hogy a Hasnyálmirigynapló vált számára az élet könyvévé. A könyv elolvasása során kereste a hiányzó napokat, és szívesen olvasta volna az utolsó hónapokat is, de az utolsó hetekről már nem, mivel anyja szenvedéseire jól emlékezett.
Einspach Gábor a könyv olvasása közben számos hasonlóságot fedezett fel Esterházy Péter betegségének megélésével. Mindketten a munkába kapaszkodtak, fontosnak tartották az evést és annak örömét, elvesztek a mindennapok apró részleteiben. Ugyanakkor mindketten áhítoztak az örökkévalóságra vagy csupán egy hányinger nélküli órára, hullámzva a remény és a teljes elveszettség között.
Pontosan értette Esterházy Péter leírásait a fémes ízről és a nem múló émelygésről, valamint a játék fontosságáról. Míg Esterházy betegségirodalmat olvasott, Einspach az orvosi könyveket tanulmányozta, hogy minél többet tudjon a hasnyálmirigyrákról és annak gyenge pontjairól. Kiemelte a kiindulóhelyzet különbségeit, a remény meglétét vagy hiányát, illetve a fájdalom energiákat felemésztő hatását.
A rákhoz való viszonyulás is eltérő volt: Esterházy becézte a betegségét, míg Einspach „gyenge minőségű, elpusztítandó selejtnek” tekintette, aminek nincs helye a szervezetében. A Hasnyálmirigynapló azonban mindkét esetben sokat tett azért, hogy a rák ne legyen tabu, hogy nyíltan lehessen beszélni róla és viszonyulni hozzá. A könyv segített abban, hogy a betegség ne maradjon néma szenvedés.
Einspach Gábor az elmúlt évek során egyre sűrűbbé váló „finom szövetről” beszélt, amely a meghalt barátokból, a megismert betegekből, a velük maradt társaikból és a meggyógyultakból áll össze. Ez a közösség, amely a rákbetegség által összekapcsolódott, folyamatosan növekszik az idő múlásával. A „nem létező létező” fogalmával írta le ezt a különös, de nagyon is valóságos köteléket.
Számára ez a szövet magában foglalja édesanyját és édesapját, valamint immár tíz éve Esterházy Pétert is. Jó érzés számára, hogy így összekapcsolhatja őket, egy közös élmény és küzdelem révén. Az író szavaival zárta gondolatait: „A mindiget javítom örökkére”, ami a remény és az élet folytonosságának üzenetét hordozza a betegség és a veszteség ellenére is.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása