A hazai fejlesztéspolitika fordulóponthoz érkezett, ami a meglévő beruházási gyakorlat alapvető átalakítását teszi szükségessé. Miközben számos kiemelt beruházás felülvizsgálata zajlik, az építőipari teljesítmény visszaesik és projektek akadoznak, új vasúti, lakhatási és egyéb fejlesztési programok is elindultak. Az elmúlt évek beruházáspolitikai gyakorlata folyamatosan változik, de egy egységes új keretrendszer még nem állt össze.
Jelenleg kettős tendencia jellemzi a fejlesztéspolitikát: egyrészt a kiemelt beruházások felülvizsgálata, az építőipari teljesítmény visszaesése és az elakadó projektek jelentik a kihívást. Másrészt új vasúti, lakhatási és egyéb fejlesztési programok is megfogalmazódtak, jelezve a jövőbeni irányokat. Ez az időszak a hazai beruházáspolitika jelentős átalakulását hozza, ahol a korábbi működési modell már változóban van.
A problémák a mindennapokban is egyre érzékelhetőbbé váltak, a lakosság számára a leromló közlekedési infrastruktúra és a közszolgáltatások hiányai révén. A beruházói oldalon eközben visszaestek az állami megrendelések és a beruházások, miközben a projektenként eltérő szabályozási feltételek és a gyakran változó intézményi környezet növelte a bizonytalanságot.
A jelenlegi nehézségek gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza, amikor számos fontos fejlesztés maradt el, vagy gyenge előkészítéssel, vitatható prioritások mentén valósult meg. Nem alakult ki következetes, hosszú távú beruházáspolitikai stratégia és stabil intézményi-szabályozási környezet, ami nehezítette a befektetők tervezését. Az állam hosszú távú tervezési és projekt-előkészítési kapacitása gyengült, a köz- és magánszféra együttműködése pedig sok esetben egyedi alkukra épült.
Háttérbe szorult a horizontális szemlélet, amely a fejlesztéseket komplex módon, például a közlekedést a területhasználattal együtt kezelné. Állami oldalon olyan infrastruktúra-fejlesztések maradtak el, amelyek már a gazdasági versenyképességet is korlátozzák, miközben más projektek világos koncepció nélkül indultak el. A piaci oldalon sem alakultak ki stabil megoldások a lakhatási kínálat bővítésére, és a nagy magánfejlesztésekbe is egyenetlenül épültek be a tágabb városrészi szempontok.
A mohácsi hídtól a fel nem épült Diákvárosig számos példa mutatja, hogy az állami beruházások kiválasztásában nem érvényesült következetesen a társadalmi hasznosság és a hosszú távú gazdasági értékteremtés. A mélyebb probléma az intézményi rendszer gyengesége volt, ahol a fejlesztéspolitikai szervezetek és hatáskörök folyamatosan változtak, miközben az állami elemzési és tervezési kapacitás is leépült.
Beruházásokra azonban továbbra is szükség van a gazdasági növekedéshez, az ország fejlődéséhez és az emberek életminőségének javításához. A számos területen tapasztalható elmaradások miatt a tágabb értelemben vett fejlesztéspolitika, amely a kormányzat hosszú távú céljait foglalja össze, különösen felértékelődik. A költségvetés korlátozott mozgástere miatt nincs elegendő állami forrás az összes fejlesztési igény finanszírozására, még az uniós források ismételt rendelkezésre állása mellett sem.
Ezért elengedhetetlen a piac erőforrásainak mozgósítása, miközben a fejlesztéseknek a társadalmi igényeket és a közérdeket is szolgálniuk kell. Két fontos elvárás rajzolódik ki: egyrészt kiszámíthatóbb, valódi versenyre épülő gazdasági környezetre van szükség, ahol az állam stabil szabályokkal teremti meg a beruházások kereteit. Másrészt a fejlesztési döntésekben nagyobb súlyt kell kapnia a társadalmi hasznosságnak, a hosszú távú fenntarthatóságnak és a jobb döntés-előkészítésnek.
Egy új beruházáspolitikának olyan érdekeltségi rendszert kell teremtenie, amelyben a közszféra fejlesztési céljai, a magánszektor megtérülési szempontjai és a közérdek összehangolhatók. A magánszektornak kiszámítható szabályokra és a vállalt kockázathoz igazodó megtérülésre van szüksége, míg a közszférának a fejlesztési célok közpénzügyileg fenntartható megvalósítására kell törekednie. A társadalom pedig működő infrastruktúrára, elérhető közszolgáltatásokra és érzékelhető életminőség-javulásra vágyik.
A magántőkére ezért nem ellenfélként, hanem partnerként érdemes tekinteni, amellyel világos szabályok és megfelelő kockázatmegosztás mellett lehet együttműködni. Ez az irány összhangban van az Európai Bizottság 2028–2034-es költségvetési ciklusra vonatkozó javaslatával is. Az uniós megközelítés kevesebb, de átfogóbb fejlesztési programot, valamint az egyes szakpolitikai területek és források erőteljesebb összehangolását helyezi előtérbe.
Az eredményesség mércéje nem pusztán az elköltött pénz, hanem a megvalósítás minősége és az elért pozitív társadalmi, gazdasági, környezeti hatás. Egy sikeres beruházáspolitika gazdaságilag életképes és költségvetésileg finanszírozható projekteket eredményez, amelyek jelentős társadalmi és gazdasági értéket teremtenek.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása