A klímaváltozásról szóló diskurzusban régóta él az a feltételezés, miszerint a kisebb népesség automatikusan kisebb környezeti terhelést jelent. Ezen logika mentén a gyermekvállalás visszafogása is felmerül, mint lehetséges klímavédelmi eszköz. Azonban egy elemzés szerint a népességfogyás és az elöregedés nem könnyíti meg a zöld átmenetet, éppen ellenkezőleg, gyengíti azokat a gazdasági, technológiai és társadalmi feltételeket, amelyek a klímasemlegességhez elengedhetetlenek.
A "karbonlábnyom" fogalmát a BP olajvállalat tette széles körben ismertté egy 2004-es kampányban, amely az egyéni felelősséget hangsúlyozta a klímaváltozásért. Ez az individualizáló megközelítés elterelte a figyelmet arról, hogy a globális ipari kibocsátás jelentős része nagy fosszilis vállalatokhoz köthető. 2017-ben egy svéd kutatás (Wynes–Nicholas) nagy visszhangot váltott ki, amikor azt állította, hogy a leghatékonyabb egyéni klímavédelmi lépés egy gyermekkel kevesebb vállalása, ami évi 58,6 tonna szén-dioxid megtakarítást eredményezhet.
Ez az üzenet, miszerint a gyermektelenség a legjobb klímapolitika, gyorsan elterjedt a médiában. A gyermekvállalás kibocsátási tételként való kezelése az individualizáló logika kiterjesztésének tekinthető. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy az energiarendszer szerkezetét nem az egyéni, hanem a rendszerszintű döntések határozzák meg.
A környezetvédelemben gyökerező születésellenes nézetek egészen a 18. század végi Malthusig, majd a modern követőkig, mint Paul Ehrlich és a Római Klub, nyúlnak vissza. Malthus és Ehrlich, akik a globális népességrobbanás idején írtak, kizárólag a növekedés fékezésére koncentráltak, anélkül, hogy a népességfogyás lehetőségével számoltak volna. Így egy olyan paradigma rögzült, amely a túlnépesedést feltételezte, és a kevesebb embert automatikusan pozitívnak tartotta a környezet szempontjából.
Ennek a túlnépesedési paradigmának emblematikus terméke az 1970-es évek elején Paul Ehrlich és John Holdren által alkotott IPAT-formula (I=PAT). Ez a képlet szerint a környezeti terhelés (Impact) a népesség (Population), a jólét (Affluence) és a technológia (Technology) szorzata. Az egyszerűségéből fakadó vonzereje miatt a formula ma is jelen van a szakpolitikai gondolkodásban, még akkor is, ha elöregedő és fogyó népességű társadalmakra alkalmazzák, amelyekre eredetileg nem kalibrálták.
Az elemzés szerint a népességfogyás önmagában nem megoldás, hanem inkább súlyosbítja a problémát: a fogyó és elöregedő társadalom egyre kevésbé képes csökkenteni karbonlábnyomát. A környezeti és demográfiai válságok így nem kioltják, hanem felerősítik egymást. A túlnépesedési paradigma három fő hibája közül kettő különösen kiemelkedő.
Az első hiba a homogén emberiség képe. A 2024-es rekordmagas, mintegy 54 milliárd tonna szén-dioxid-egyenérték kibocsátás mögött óriási regionális különbségek rejlenek. Fekete-Afrikában magas a termékenység (átlagosan 4 gyerek/nő) és minimális az egy főre jutó kibocsátás (kb. 0,7 tonna), míg a fejlett világban alacsony a termékenység (kb. 1,5 gyerek/nő) és magas a kibocsátás (EU: 5,6 tonna; USA: 14,5 tonna). Magyarország köztes helyzetben van, 4,5 tonna körüli kibocsátással és gyorsan csökkenő népességgel. Ez azt mutatja, hogy nincs egységes recept; a megoldásoknak régióspecifikusnak kell lenniük, figyelembe véve a népességrobbanást, a magas kibocsátást vagy a népességösszeomlást.
A második hiba a ceteris paribus csapdája. A népesség nem egy független tényező, amelyet egyszerűen csökkenteni lehet anélkül, hogy az az egyenlet többi részét befolyásolná. A népességcsökkenés tartósan alacsony termékenység eredménye, ami önmagát erősítő folyamat, és elkerülhetetlenül elöregedéssel jár. Egy fiatal társadalom rugalmasabban alkalmazkodik a fogyasztásában és technológiájában, mint egy elöregedett. Az IPAT-formula "A" tényezője, a jólét, egy elöregedő társadalomban elválik a jóléti kiadásoktól; a zsugorodó aktív korosztálynak egyre nagyobb terhet jelent az idősek eltartása.
Az elöregedő és fogyó népességű társadalmak demográfiai és gazdasági válságba sodródnak, ami kihat a technológiai fejlődésre is. A megnövekedett jóléti kiadások elvonják a forrásokat a beruházásoktól, a kutatás-fejlesztéstől és az oktatástól, amelyek mind a technológiai innováció (T) motorjai. Az innováció ráadásul elsősorban az aktív korosztályra jellemző, amelynek létszáma folyamatosan csökken.
Az elöregedés és a hatékonyságnövelés közötti verseny hosszú távon megnyerhetetlennek tűnik. Japán, a világ egyik legrobotizáltabb országa, évtizedek óta küzd gazdasági stagnálással és magas államadóssággal, nagyrészt az idősödés terhei miatt. Míg a nyugati országok "gazdagodtak, mielőtt elöregedtek" (rich before old), Kína és Kelet-Európa, így Magyarország is, "elöregszik, mielőtt meggazdagodna" (old before rich), ami még nehezebb helyzetet teremt.
A zsugorodó aktív korosztályra háruló egyre nagyobb teher a fiatalok kivándorlását is ösztönözheti, tovább rontva a függőségi arányt. Az elöregedő és fogyó országok végül bevándorlással pótolhatják a népességet, ami azonban ellentmondásba kerül a túlnépesedési állásponttal, hiszen az növelné a lélekszámot és vele a kibocsátást is.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása