A NATO tagállamai 2025. június 25-én olyan stratégiai döntést hoztak, amely alapjaiban befolyásolhatja a nemzeti költségvetések mozgásterét és a hadseregek fejlesztését a következő évtizedben. A szövetségesek vállalták, hogy 2035-ig fokozatosan a bruttó hazai termékük (GDP) 5 százalékára emelik a védelemre és biztonságra fordított éves kiadásaikat. Ez a célkitűzés első ránézésre egyszerűnek tűnhet, de a mögötte rejlő részletek és gazdasági hatások rendkívül összetettek.
A NATO által kitűzött 5 százalékos védelmi kiadási cél jelentős eltérést mutat a korábbi, GDP-arányosan 2 százalékos elváráshoz képest. Ez a három százalékpontos növekedés nem csupán a védelmi költségvetéseket érinti, hanem mélyrehatóan átrendezheti a tagállamok gazdasági prioritásait. A vállalás nagyságrendje miatt a kérdés túlmutat a hagyományos védelempolitikán, és egyszerre hathat az államháztartási hiányra, az államadósságra, a beruházásokra, az importra, az ipari termelésre és a foglalkoztatásra is.
A célkitűzés részletei kapcsán felmerül a kérdés, hogy pontosan milyen kiadások számolhatók el biztonsági célként, és mekkora mozgásteret biztosít ez a kormányoknak. Lehetőséget adhat-e olyan fejlesztések bemutatására a NATO-vállalás részeként, amelyek békeidőben nem a védelmi költségvetésben jelennének meg? Antal Ferenc védelmiipari és kritikusinfrastruktúra-szakértő, a Halftermayer & Partners tanulmányának szerzője szerint éppen ez az utolsó 1,5 százalék az, ahol a látszólag egyértelmű képlet elmosódik.
Antal Ferenc tanulmánya kiemeli, hogy nem elegendő pusztán azt vizsgálni, képesek-e az országok előteremteni a vállalás teljesítéséhez szükséges forrásokat. Legalább ilyen fontos, hogy hol és mire költik el ezt az összeget, és mennyi marad belőle ténylegesen a hazai gazdaságban. Félrevezető lehet úgy beszélni a védelmi kiadások növeléséről, mintha minden elköltött euró automatikusan ugyanannyival pörgetné fel a gazdaságot.
A kutatások szerint nincs egyetlen, minden országra és beszerzésre alkalmazható „védelmi multiplikátor”. A gazdasági hatás nagymértékben függ attól, hogy mit vásárol az állam, mekkora az importtartalom, miből finanszírozza a kiadásokat, és van-e elegendő ipari kapacitás a kereslet kiszolgálására. Ha a hazai kapacitások hiányosak, a többletpénz egy része nagyobb hazai termelés helyett magasabb árakban, hosszabb szállítási időkben vagy újabb importban jelenhet meg.
Magyarország már jelenleg is a GDP mintegy 2 százalékát fordítja védelemre. A NATO 5 százalékos céljához vezető három százalékpontos különbség éves szinten nagyjából 6,5–6,8 milliárd eurós nagyságrendet jelenthet. A tanulmány két modellel mutatja be, mennyire eltérő gazdasági hatása lehet ugyanekkora kiadásnak, attól függően, hogy a költésekből mennyi érték keletkezik belföldön.
A kedvezőbb gazdasági forgatókönyv eléréséhez nem elegendő pusztán több pénzt költeni. Ahhoz, hogy a kiadások nagyobb része a hazai gazdaságban hasznosuljon, erős hazai beszállítókra, megfelelő szakemberekre, kutatás-fejlesztésre és versenyképes vállalatokra van szükség. A tanulmány szerint ezeket a képességeket fokozatosan kell kiépíteni, miközben annak sincs értelme, hogy Magyarország minden katonai eszközt maga próbáljon előállítani.
Az évi 6–7 milliárd eurós összeg előteremtése nem jelenti azt, hogy a magyar költségvetésnek egyik évről a másikra teljesen új kiadást kellene vállalnia. Az 5 százalékos keret biztonsági célokra fordítható részébe ugyanis olyan fejlesztések is bekerülhetnek, amelyekre Magyarországnak a NATO-vállalástól függetlenül is költenie kellene. A szűkebb értelemben vett katonai képességeket ugyanakkor továbbra is alapvetően az állami költségvetésből kell finanszírozni.
A költségvetés mellett új finanszírozási lehetőségek is megjelentek, mint például az Európai Unió SAFE-programja, az Európai Beruházási Bank védelmi célú finanszírozása, valamint az alakuló Defence, Security and Resilience Bank (DSRB). Ezek különböző módokon, például hitelekkel és garanciákkal, könnyíthetik a nagyobb védelmi és biztonsági beruházások finanszírozását, illetve magántőkét is bevonhatnak a fejlesztésekbe. A specialista szerint nem kizárólag az összeg nagysága számít, hanem az is, hogy milyen ütemben kell elkölteni, mire megy a pénz, és milyen finanszírozási szerkezetet lehet mögé tenni.
Egy konkrét fegyverbeszerzésnél a hazai hasznosulás megállapításához nem elegendő pusztán a vállalat tulajdonosi hátterét vizsgálni. Antal Ferenc szerint azt kell végigkövetni, hogy a pénz végül hol teremt értéket. Egy 100 millió eurós beszerzésnél le kell választani a külföldről érkező kész eszközök, alkatrészek és egyéb importált elemek értékét, majd meg kell nézni, mennyi munka történik ténylegesen Magyarországon, például gyártás, mérnöki munka, szoftverfejlesztés, tesztelés, karbantartás vagy javítás.
A beszállítói láncot is végig kell követni, mivel egy magyar vállalat megrendelése sem jelent automatikusan teljes hazai hozzáadott értéket, ha az alkatrészek jelentős részét külföldről szerzi be. Egy külföldi tulajdonú vállalat is teremthet jelentős hazai hozzáadott értéket, ha Magyarországon foglalkoztat mérnököket, fejlesztéseket végez, magyar beszállítókkal dolgozik, és az eszközök későbbi karbantartását, javítását is itt végzi. Gazdasági szempontból tehát nem a gyártó zászlaja a döntő, hanem az, hogy a beszerzésből származó munka és jövedelem mekkora része kötődik Magyarországhoz.
Fontos, hogy a kis- és középvállalkozások (kkv-k) közül minél többen képesek legyenek megfelelni a védelmi ipar szigorú technológiai és minőségi követelményeinek, és bekerüljenek a nagy nemzetközi gyártók beszállítói láncaiba. Európában már látszanak a civil és a hadiipar közötti határ elmosódásának jelei, például a Rheinmetall vagy a Renault, Valeo és Forvia védelmi programokban való részvétele. A magyar beszállítóknak, különösen az autóiparban, alkalmazkodniuk kell ehhez a trendhez, különben nemcsak az új védelmi piacokból maradhatnak ki, hanem meglévő pozícióik is veszélybe kerülhetnek.
Magyarország önmagában túl kicsi piac ahhoz, hogy minden új hadiipari kapacitást tartósan elegendő megrendeléssel lásson el, ezért az export megkerülhetetlen. Ahhoz, hogy Magyarország nagyobb szeletet tartson meg a növekvő védelmi kiadásokból, olyan hazai vállalatokra és beszállítókra van szükség, amelyek nemcsak a magyar állam megrendeléseiből élnek, hanem nemzetközi programokba és külföldi piacokra is tartósan be tudnak kapcsolódni. A védelmi kiadások gyors emelésének kockázata, hogy megfelelő hazai kapacitás nélkül magasabb árakhoz, hosszabb szállítási időkhöz vagy fokozott importfüggőséghez vezethet.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása