A magyar gazdaságpolitika jelenlegi stratégiája, amely a nagy ipari termelők bevonzására és a tőke, valamint a munkaerő extenzív bővítésére épül, kifulladni látszik. Miközben a régió más országai, mint Lengyelország és Litvánia, dinamikusabb fejlődést mutattak fel az elmúlt másfél évtizedben, Magyarország lemaradt. A sikeres felzárkózás náluk a gazdasági szerkezet mélyreható átalakulásával és a termelékenység érdemi növekedésével járt együtt, különösen a szolgáltató szektor erősödésével.
A magyar gazdaság növekedési modellje, mely a nagy ipari termelőkre fókuszált, egyre kevésbé bizonyul hatékonynak. A nemzetközi trendek is azt mutatják, hogy az ipar foglalkoztatási súlya a következő évtizedekben csökkenni fog, miközben az egészségügyhöz és szabadidőhöz kapcsolódó szolgáltatások iránti igény növekszik. A Cedefop előrejelzése szerint 2030-ig Magyarországon szinte kizárólag a szolgáltató szektorban bővül a foglalkoztatás, míg a feldolgozóiparban tartós visszaesés várható.
Ezért a korábbi gazdaságpolitika, amely az ipari szakmunkásképzéstől az adórendszeren át a nagyvállalati támogatásokig az ipari termelő üzemek felé terelte a munkavállalókat, zsákutcának bizonyult. Szükség van olyan szakpolitikákra, amelyek a szolgáltató szektor alkalmazkodását segítik a változó társadalmi igényekhez. Emellett a kisvállalatok termelékenységét is növelni kell, minőségibb munkahelyeket teremtve.
A magyar kkv-szektor gyengesége nem eleve elrendelt sors, hanem sorozatos hibák következménye. A hozzánk hasonló fejlettségű országokban a lakosság többsége a szolgáltatásokban és alacsony termelékenységű kisvállalkozásoknál dolgozik, és sokan kényszervállalkozások világában rekednek.
A látszattal ellentétben a kisvállalatok jelentős részénél nem a pénzügyi korlátok jelentik a fő akadályt, hanem a fejlesztéshez és skálázódáshoz szükséges tudás hiánya. Bár a Széchenyi Kártya Program kedvező forrásokat biztosított, a beruházási ráta alacsony szinten stagnált. Ezzel párhuzamosan a digitális eszközök és a mesterséges intelligencia használata relatíve olcsó, mégis csupán a hazai vállalatok 7,4 százaléka alkalmazza ezeket, szemben az uniós 13,5 százalékos átlaggal.
Ez a tudáshiány a mindennapokban abban nyilvánul meg, hogy például egy étterem működtetéséhez nem elég a kiváló szakács, hanem ismerni kell az élelmiszer-biztonsági előírásokat és hatékonyan kell készletet kezelni. Egy multinacionális nagyvállalat beszállítójaként működő magyar kisvállalkozásnak pedig nem elegendő az olcsó és minőségi alapanyag, hanem képesnek kell lennie a pontos, selejtmentes szállításra is. Ez a precizitás modern vállalatvezetési és folyamatszervezési kultúrát igényel.
A kkv-k innovációs deficitje nem világraszóló felfedezésekről szól, hanem a mások által évtizedek óta sikeresen alkalmazott működési minták, menedzsmenteszközök és szervezetirányítási módszerek átvételéről. Számos kutatás bizonyítja, hogy a jobb vezetési és folyamatszervezési gyakorlatok önmagukban jelentős termelékenységnövekedést hoznak. A megoldások tehát már léteznek, nem kell azokat feltalálni.
Egy diverzifikáltabb, erősebb kis- és középvállalati szektorra és egy virágzó szolgáltató szektorra épülő gazdasági szerkezet alapozhatja meg Magyarország jövőbeli növekedését. Ennek eléréséhez számos szakpolitikai lépés szükséges, amelyek a tudáshiány orvoslására és a termelékenység növelésére fókuszálnak.
A termelékenység növelésére számos bevált gyakorlat létezik a kkv-szektorban, melyek adaptálása viszonylag költséghatékony és gyors eredményeket hozhat. Ilyen például az ISO-szabványok és az integrált vállalatirányítási rendszerek bevezetésének támogatása. Emellett hatékonyak a cégvezetők célzott menedzsmentképzésére fókuszáló, brit mintára épülő programok, valamint a kkv-k külpiaci megjelenését segítő kezdeményezések.
A fejlesztéspolitika kulcstényezője, hogy az akadályokat és a megoldási pontokat maguk a piaci szereplők látják át a legjobban, nem az államigazgatás. A sikeres állam partnernek tekinti a kkv-kat, nem pedig kioktatja őket. Érdemes lenne olyan munkacsoportokat létrehozni, ahol a magán- és a közszféra közösen azonosítja és számolja fel a hatékonyság gátjait, mint például a perui Mesas Ejecutivas kezdeményezés.
Már az is értékes, ha a cégvezetőknek platformot biztosítanak a tapasztalatcserére, ahol megvitathatják a cégeiket érintő problémákat. Ehhez azonban kiszámíthatóságra és stabilitásra van szükség. Az uniós csatlakozás óta indult fejlesztési kezdeményezések jelentős része pár hónap után leállt, mielőtt érdemi gazdasági hatást válthatott volna ki, és gyakran nem a megfelelő cégek kaptak támogatást.
A meglévő cégek fejlesztése mellett a nemzetközi gyakorlatban bevált módszer az egyetemi inkubációs és innovációs ökoszisztémák kiépítése, amelyek segítik a végzett hallgatók cégalapítását. A balti államok és Románia is figyelemre méltó eredményeket mutattak fel ezen a téren, bizonyítva, hogy nem a tőke vagy az általános fejlettség hiánya az akadály.
Rugalmas szabályozásra, nulla felesleges adminisztrációra, professzionális vállalatindítási támogatásra és minőségi egyetemi háttérre van szükség ahhoz, hogy a tehetséges magyar fiatalok itthon alapítsanak startupot külföld helyett. A magyar kkv-szektor gyengesége nem eleve elrendelt sors, hanem elhibázott gazdaságpolitikai prioritások és rossz reflexek következménye.
A gazdasági felzárkózás nem látványos szalagátvágásokból áll, hanem stratégiai gondolkodást, kommunikációt, aprólékos és kitartó munkát igényel. Ezek a lépések külön-külön talán láthatatlanok, de rendszerbe illesztve olyan fejlesztési politikává válnak, amely reális utat jelent a gazdasági felzárkózáshoz.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása