A magyar fejlesztéspolitika jelentős átalakulás előtt áll, mivel a korábbi beruházási gyakorlat számos kihívással szembesült. Miközben a kiemelt beruházások felülvizsgálata zajlik, az építőipari teljesítmény visszaesik, és több projekt is akadozik, új vasúti, lakhatási és egyéb fejlesztési programok is napirenden vannak. Az ország előtt álló feladat egy koherens, hosszú távú beruháziós stratégia kidolgozása, amely a gazdasági növekedést és a társadalmi jólétet egyaránt szolgálja.
Az elmúlt években a fejlesztéspolitika problémái egyre inkább érzékelhetővé váltak a mindennapokban. A lakosság a leromló közlekedési infrastruktúrát és a közszolgáltatások hiányosságait tapasztalja, míg a beruházói oldalon az állami megrendelések visszaesése és a projektenként eltérő szabályozási feltételek növelték a bizonytalanságot. Az egyedi kiemelések és a gyakran változó intézményi környezet szintén hozzájárultak ehhez a helyzethez.
Ezzel párhuzamosan az állam hosszú távú tervezési és projekt-előkészítési kapacitása gyengült, a köz- és magánszféra együttműködése pedig gyakran egyedi alkukra épült. A horizontális szemlélet, amely a különböző fejlesztési területeket összehangoltan kezeli, háttérbe szorult. Ez azt jelenti, hogy a közlekedés, a területhasználat, a nagyberuházások infrastruktúrája és a barnamezős fejlesztések integrált kezelése elmaradt.
A fejlesztéspolitikai problémák gyökerei mélyebbre nyúlnak, egészen az elmúlt évtizedekig. Fontos fejlesztések maradtak el, más beruházások pedig gyenge előkészítéssel, vitatható prioritások mentén vagy egyedi érdekek alapján valósultak meg. Hiányzott egy következetes, hosszú távú beruháziós stratégia és egy stabil intézményi-szabályozási környezet, ami nehezítette a befektetők tervezését és a fejlesztési célok érvényesítését.
Beruházásokra azonban elengedhetetlenül szükség van a gazdasági növekedéshez, az ország fejlődéséhez és az emberek életminőségének javításához. Versenyképes ország, működő közszolgáltatások, a lakhatási válság enyhítése és a települések fejlődése mind fejlesztéseket igényel. A tágabb értelemben vett fejlesztéspolitika, amely a kormányzat hosszú távú céljait és az azok eléréséhez szükséges beavatkozásokat foglalja magában, különösen felértékelődik a számos területen tapasztalható elmaradások miatt.
A beruháziós politika horizontális kérdés, hiszen jó minőségű vasútra, úthálózatra, iskolákra, kórházakra és megfizethető lakásokra egyaránt szükség van. Ezek az egyedi beruházások helyi, térségi és országos fejlesztésekké kell, hogy összeálljanak, ahol a köz- és magánfejlesztések erősítik egymást. A beruházások feltételrendszerét, ösztönzőit és szabályozását meghatározó eszközrendszer feladata, hogy a beruházások mennyisége és minősége hozzájáruljon a tágabb fejlesztési célokhoz.
Az állami oldalon olyan infrastruktúra-fejlesztések maradtak el, amelyek már a gazdasági versenyképességet is korlátozzák. Eközben más projektek gyenge előkészítéssel, vitatható prioritásokkal vagy világos hosszú távú koncepció nélkül indultak el. A piaci oldalon sem alakultak ki stabil megoldások például a lakhatási kínálat bővítésére, és a nagy magánfejlesztésekbe is egyenetlenül épültek be a tágabb városrészi, közlekedési és infrastrukturális szempontok.
A problémák sorát olyan példák illusztrálják, mint a mohácsi híd vagy a fel nem épült Diákváros. A közös kihívás abban rejlett, hogy az állami beruházások kiválasztásában nem érvényesült következetesen a társadalmi hasznosság és a hosszú távú gazdasági értékteremtés. A magánberuházásoknál pedig nem jött létre minden szereplő számára stabil, kiszámítható szabályozási környezet.
Bár egyedi politikai és gazdasági érdekek is szerepet játszhattak, a mélyebb probléma az intézményi rendszer gyengesége volt. A fejlesztéspolitikai szervezetek és hatáskörök folyamatosan változtak, miközben az állami elemzési, projekt-előkészítési és tervezési kapacitás leépült. Ez a helyzet a hosszú távú programok helyett egyre inkább az egyedi döntések, kivételek és alkuk súlyát növelte.
A jelenlegi helyzetből két kulcsfontosságú elvárás rajzolódik ki. Egyrészt egy kiszámíthatóbb, valódi versenyre épülő gazdasági környezetre van szükség, ahol az állam stabil szabályokkal és átlátható feltételekkel teremti meg a beruházások kereteit. Másrészt a fejlesztési döntésekben nagyobb súlyt kell kapnia a társadalmi hasznosságnak, a hosszú távú fenntarthatóságnak és a jobb döntés-előkészítésnek.
Egy új beruháziós politikának olyan érdekeltségi rendszert kell létrehoznia, amelyben a közszféra fejlesztési céljai, a magánszektor megtérülési és kockázati szempontjai, valamint a közérdek és az érintettek érdekei összehangolhatók. A magánszektornak kiszámítható szabályokra és a vállalt kockázathoz igazodó megtérülésre van szüksége. A közszféra számára a fejlesztési célok közpénzügyileg fenntartható megvalósítása a prioritás, míg a társadalom működő infrastruktúrát, elérhető közszolgáltatásokat és érzékelhető életminőség-javulást vár el.
A költségvetés korlátozott mozgástere miatt elengedhetetlen a magánszektor forrásainak bevonása. A magántőkére partnerként érdemes tekinteni, világos szabályok és megfelelő kockázatmegosztás mellett. Az Európai Bizottság következő, 2028–2034-es költségvetési ciklusra vonatkozó javaslata is ebbe az irányba mutat, kevesebb, de átfogóbb fejlesztési programokat, valamint a szakpolitikai területek és források erőteljesebb összehangolását helyezve előtérbe. Az eredményesség mércéje nem csupán az elköltött pénz, hanem a megvalósítás minősége és az elért pozitív társadalmi, gazdasági és környezeti hatás.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása