A globális nagyhatalmak közötti viszonyrendszereket sokan az Egyesült Államok és Kína rivalizálásán keresztül szemlélik, amelyet gyakran „új hidegháborúként” emlegetnek. Ez a megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja azokat az országokat, amelyek nem kívánnak választani a két nagyhatalom között.
Ehelyett egyre inkább a többoldalú elköteleződés, vagyis a „multi-alignment” stratégiája válik meghatározóvá, ahol az országok funkciók alapján választanak partnereket. Ez a tendencia megkérdőjelezi a nemzetközi kapcsolatok hagyományos, kétpólusú értelmezését.
India külpolitikai lépései jól példázzák ezt az átalakulást. Rövid időn belül jelentették be, hogy India és Oroszország rúpián és rubelen alapuló fizetési infrastruktúrát hozott létre, amelyen keresztül kétoldalú kereskedelmük 96%-át bonyolítják le.
Ezzel párhuzamosan India és Franciaország bővíti védelmi partnerségét. Ugyanakkor India adatvédelmi és biztonsági aggályok miatt elhalasztotta digitális fizetési rendszerének (UPI) összekapcsolását egy Kínához kapcsolódó platformmal.
Ezek a döntések egy mélyebb trendet tükröznek, miszerint a kormányok párhuzamos együttműködéseket alakítanak ki különböző partnerekkel. A nemzetközi versenyben már nem csupán a stratégiai szűk keresztmetszetek ellenőrzése számít, hanem az is, hogy az egyes országok milyen vonzó képességeket tudnak kínálni partnereiknek.
Európa jelenleg jelentős mértékben ki van téve az USA és Kína befolyásának. 2024-ben a kontinens csúcstechnológiai importjának több mint fele e két országból származott, Kínából 30%, az Egyesült Államokból 23%.
Mivel más kormányok diverzifikálják partnerségeiket, már nem elegendő pusztán az európai sebezhetőségek csökkentése a meglévő struktúrán belül. Az sem jelent életképes stratégiát, ha Európa az USA és Kína közötti harmadik pólussá válna, mivel ez egy olyan kétpólusú világrendhez viszonyítva határozná meg az európai hatalmat, amelyből a világ országainak egyre nagyobb hányada igyekszik kitörni.
Az Egyesült Államok és Kína globális befolyása abból fakad, hogy központi szerepet töltenek be a főbb kereskedelmi, pénzügyi és technológiai hálózatokban. Ez a központi pozíció teszi őket a nemzetközi rendszer kulcsszereplőivé.
Európa számára az a kihívás, hogy az USA–Kína tengelyen túlmutató, új kölcsönös függőségi struktúrákat hozzon létre. Ezeknek a struktúráknak Európa saját erősségeire kell épülniük, mint például a nagy piacára és szabályozási erejére.
Az Európai Unió már megkezdte az ebbe az irányba vezető lépéseket. Digitális partnerségeket kötött Japánnal és Dél-Koreával, különös tekintettel a félvezetőkre. Emellett stratégiai partnerségeket alakított ki kritikus nyersanyagok terén Chilével, a Kongói Demokratikus Köztársasággal, Namíbiával és Kazahsztánnal.
A partnerségek diverzifikálása önmagában azonban nem elegendő a központi szerep megteremtéséhez. Egy függőségi viszony akkor válik stratégiai jelentőségűvé, ha egy egész hálózat működését alapvetően meghatározza.
Európa már rendelkezik a globális félvezetőipar egyik legnehezebben helyettesíthető inputjával az ASML, a fejlett litográfiai rendszerek vezető globális beszállítója révén. Emellett más kritikus csomópontok is kialakulóban vannak, amelyek aránytalanul nagy befolyást kínálhatnak több értéklánc felett.
Ilyen területek a számítási kapacitás, a következő generációs félvezetők, a kvantumtechnológiák, a biztonságos digitális infrastruktúra, a kritikus nyersanyagok feldolgozása és a modern energiarendszerek. Európának technológiáit, infrastruktúráját, szabványait, finanszírozási forrásait, szakértelmét és ipari know-how-ját e képességek fejlesztésére kell összpontosítania.
A cél a kölcsönös függőség kialakítása kell, hogy legyen. Ebben a versenyben a mozgósított erőforrások mennyisége kevésbé számít, mint az, hogy a kontinens képes-e kiépíteni azt a kapacitást, amely kibővíti és fenntartja partnerei mozgásterét.
Az EU létrehozhatna egy „nettó kölcsönös függőségi értékelést” a strukturálisan meghatározó legfontosabb partnerségei esetében. Ez az értékelés az OECD és a Világbank befektetési minőséggel kapcsolatos munkájára, valamint az ellenállóképesség és a stratégiai függőségek elemzésére szolgáló európai eszközökre támaszkodna.
A felmérés azt mérné fel, hogy az adott partnerségek révén milyen képességek jönnek létre, mint például a helyi hozzáadott érték, a technológiatranszfer, a szakképzés fejlesztése, a beszállítói diverzifikáció és a megerősített ellenállóképesség. Ezeket a képességeket a keletkező sebezhetőségekkel vetnék össze, ideértve a függőségek koncentrációját, a kapcsolatok megszüntetésének költségeit, az irányítási aszimmetriákat, a fenntarthatatlan pénzügyi megoldások kockázatait és a gazdasági kényszerítésnek való kitettséget.
Ezek az értékelések nem jelentenének újfajta európai feltételrendszert, hanem a megállapodások megkötése előtt végeznék el, majd a megvalósítás során frissítenék. Az értékelés az EU adott partnerországával kapcsolatban előre meghatározott, korlátozott számú mutatón alapulna, lehetővé téve a partnerség mindkét félre gyakorolt hatásának értékelését.
A cél a kiegyensúlyozott kölcsönös függőség, amelyben a partnerség mindkét fél számára teremtett képességei felülmúlják az általa generált sebezhetőségeket. Így a partnerségből való kilépésnek nem lennének túlzott költségei, és egyik fél sem lenne kiszolgáltatva a kapcsolatnak.
Ahelyett, hogy a meglévő kétpólusú világrend harmadik pólusává válna, Európa központi helyet foglalhatna el egy olyan új kölcsönös függőségi rendszerben, amely a szabad választáson, nem pedig kényszerítésen alapul. A több partnerrel való párhuzamos együttműködés világában azok rendelkeznek majd tartós befolyással, akik a dominálás helyett a valódi partnerséget helyezik előtérbe.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása