A globális nagyhatalmi rivalizálás, különösen az Egyesült Államok és Kína közötti feszültség, sokak számára az egyetlen keretet adja a nemzetközi kapcsolatok értelmezéséhez. Ez a szűk látásmód azonban figyelmen kívül hagyja azokat az országokat, amelyek nem kívánnak választani a két nagyhatalom között, hanem inkább diverzifikált partnerségeket építenek. Európa jelenleg jelentős mértékben ki van téve e két ország befolyásának, ami stratégiai kihívás elé állítja a kontinenst.
Egyre több ország törekszik a többoldalú elköteleződésre, azaz különböző partnerországokkal párhuzamos együttműködések kialakítására. India külpolitikája kiváló példája ennek a stratégiának. Rövid időn belül jelentették be, hogy India és Oroszország rúpián és rubelen alapuló fizetési infrastruktúrát hozott létre, amelyen keresztül kétoldalú kereskedelmük 96%-át bonyolítják. Ugyanakkor India és Franciaország bővíti védelmi partnerségét, miközben India adatvédelmi és biztonsági aggályok miatt elhalasztotta digitális fizetési rendszerének Kínához kapcsolódó platformmal való összekapcsolását.
Ezek a döntések egy mélyebb globális átalakulást jeleznek, megkérdőjelezve azt az elképzelést, hogy a nemzetközi kapcsolatokat kizárólag versengő nagyhatalmi pólusok határozzák meg. A kormányok funkciók alapján választanak partnereket, ami azt mutatja, hogy a nemzetközi versenyben már nem csupán a stratégiai szűk keresztmetszetek ellenőrzése a döntő. Fontosabbá válik az, hogy az egyes országok milyen vonzó képességeket tudnak felkínálni partnereiknek a különböző együttműködések során.
A kínai–amerikai rivalizálást gyakran új hidegháborúként emlegetik, és ez a narratíva sokak számára a globális nagyhatalmak közötti viszonyrendszerek alapvető értelmezési keretévé vált. Azonban ez a megközelítés gyakran figyelmen kívül hagyja azokat az államokat, amelyek nem kívánnak egyetlen pólushoz sem kizárólagosan elköteleződni, hanem inkább szélesebb körű, rugalmas partnerségeket keresnek.
Az Egyesült Államok és Kína globális befolyása abból fakad, hogy központi szerepet töltenek be a főbb kereskedelmi, pénzügyi és technológiai hálózatokban. Európa továbbra is jelentős mértékben ki van téve e két ország gazdasági és technológiai hatásának. 2024-ben például a kontinens csúcstechnológiai importjának több mint fele Kínából (30%) és az USA-ból (23%) származott, ami rávilágít a meglévő függőségi viszonyokra és a diverzifikáció szükségességére.
A globális partnerségek diverzifikálása mellett Európa számára nem elegendő pusztán a meglévő struktúrán belüli sebezhetőségek csökkentése. Az sem jelent életképes stratégiát, ha Európa az USA és Kína közötti harmadik pólussá válna. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az európai hatalmat egy olyan kétpólusú világrendhez viszonyítva határoznák meg, amelyből a világ országainak egyre nagyobb hányada igyekszik kitörni.
Európa számára a kihívás az, hogy az USA–Kína tengelyen túl olyan új kölcsönös függőségi struktúrákat hozzon létre, amelyek a kontinens saját erősségeire építenek. Ilyen erősség például az EU nagy piaca és szabályozási ereje. Az Európai Unió már megkezdte az ebbe az irányba vezető lépéseket. Digitális partnerségeket kötött Japánnal és Dél-Koreával, különös tekintettel a félvezetőkre, valamint stratégiai partnerségeket alakított ki kritikus nyersanyagok terén Chilével, a Kongói Demokratikus Köztársasággal, Namíbiával és Kazahsztánnal.
A partnerségek puszta diverzifikálása önmagában nem elegendő a központi szerep megteremtéséhez. Egy függőségi viszony akkor válik stratégiai jelentőségűvé, ha egy egész hálózat működését alapvetően meghatározza. Európa már most is rendelkezik ilyen kulcsfontosságú elemmel az ASML révén, amely a fejlett litográfiai rendszerek vezető globális beszállítója, és a félvezetőipar egyik legnehezebben helyettesíthető inputját biztosítja.
Más kritikus csomópontok is kialakulóban vannak, amelyek aránytalanul nagy befolyást kínálnak több értéklánc felett. Ezek közé tartozik a számítási kapacitás, a következő generációs félvezetők, a kvantumtechnológiák, a biztonságos digitális infrastruktúra, a kritikus nyersanyagok feldolgozása és a modern energiarendszerek. Európának technológiáit, infrastruktúráját, szabványait, finanszírozási forrásait, szakértelmét és ipari know-how-ját e képességek fejlesztésére kell összpontosítania. A cél a kölcsönös függőség kialakítása, ahol a mozgósított erőforrások mennyisége helyett az számít, hogy a kontinens képes-e kibővíteni és fenntartani partnerei mozgásterét.
Ennek az elvnek a gyakorlatba ültetése érdekében az EU létrehozhatna egy „nettó kölcsönös függőségi értékelést” a legfontosabb partnerségei esetében. Ez az értékelés az OECD és a Világbank befektetési minőséggel kapcsolatos munkájára, valamint az európai ellenállóképességi és stratégiai függőségi elemző eszközökre támaszkodna. A felmérés azt vizsgálná, hogy az adott partnerségek milyen képességeket hoznak létre, mint például a helyi hozzáadott érték, a technológiatranszfer, a szakképzés fejlesztése, a beszállítói diverzifikáció és a megerősített ellenállóképesség. Ezeket a képességeket a keletkező sebezhetőségekkel vetnék össze, ideértve a függőségek koncentrációját, a kapcsolatok megszüntetésének költségeit, az irányítási aszimmetriákat, a fenntarthatatlan pénzügyi megoldások kockázatait és a gazdasági kényszerítésnek való kitettséget.
Az értékelés nem újfajta európai feltételrendszert jelentene, hanem a megállapodások megkötése előtt végeznék el, majd a megvalósítás során frissítenék. Célja a kiegyensúlyozott kölcsönös függőség biztosítása, ahol a partnerség mindkét fél számára teremtett képességei felülmúlják az általa generált sebezhetőségeket, és ahol a kilépésnek nincsenek túlzott költségei. Így egyik fél sem lenne kiszolgáltatva a kapcsolatnak. Ahelyett, hogy a meglévő kétpólusú világrend harmadik pólusává válna, Európa központi helyet foglalhatna el egy olyan új kölcsönös függőségi rendszerben, amely a szabad választáson, nem pedig kényszerítésen alapul. Hosszú távon azok rendelkeznek majd tartós befolyással, akik a dominálás helyett a valódi partnerséget helyezik előtérbe.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása