A kiskunsági Kolon-tó ökológiai rendszere súlyos veszélybe került a klímaváltozás és az emberi beavatkozások következtében. A tartós hőség és az elhúzódó aszályos időszakok hatására a tó 2026 nyarára szinte teljesen kiszáradt, drámai képet festve a környezeti változásokról. A Kiskunsági Nemzeti Park szakemberei az utolsó pillanatban indítottak mentőakciót, hogy megmentsék a visszamaradt iszapos pocsolyákban rekedt, fokozottan védett halfajokat. A terület egyensúlyának helyreállítása azonban bizonytalan kimenetelű, hosszú távú feladatnak ígérkezik.
A tó mesterségesen kialakított nyílt vízfelületei, az évtizedekkel ezelőtt kikotort Öreg-víz és a fiatalabb Nagy-víz, mára szinte teljesen víz nélkül maradtak. Az idei apadás 160 centiméteres vízszintről indult, azonban a csapadékmentes hetek, az extrém meleg és a szárító szél következtében a vízszint naponta 2-4 centimétert csökkent. Vajda Zoltán, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának biológusa a helyszínen tett nyilatkozatában megerősítette, hogy a korábban csónakkal járható meder kiszáradt és repedezetté vált.
A csatornákban már egyáltalán nincs víz, a nyíltvízi részeken pedig csupán apró, sekély tocsogók maradtak. Ezek a kis vízfelületek egy ideig még táplálékforrást jelentettek a gémfélék számára, de várhatóan napokon belül teljesen elpárolognak. Az Öreg-víz térségében még maradt némi bokáig, helyenként térdig érő, vízinövényekkel sűrűn benőtt sár, ahonnan a szakemberek az utolsó pillanatban mentették ki az őshonos halfajokat.
A mentőakció során többek között a fokozottan védett, mindössze néhány centiméteres lápi pócokat, réti csíkokat, compókat és széles kárászokat sikerült biztonságba helyezni. A kimentett állatokat a gödöllői Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központ vizeibe, valamint a szatymazi Kurgán Természetvédelmi Bemutatóhelyre szállították át. Az aszály azonban nem csak a halakat érinti, hanem a teljes ökoszisztémát megviseli, hiszen a tóból eltűntek a lápi szitakötők és a bölömbikák, sőt a vízhiány már a nádasokban is komoly károkat okozott.
A Kolon-tó pusztulásának hátterében elsősorban a csapadékhiány és a talajvízszint drasztikus csökkenése áll. A több mint háromezer hektáros védett terület vízellátását korábban a Homokhátság felől érkező, felszín alatti vízfolyások biztosították. Ezek az áramlások, amelyek a tó természetes forrásaként funkcionáltak, mára teljesen leálltak.
A helyi, gyér csapadék mennyisége önmagában képtelen pótolni ezt a hiányt, ami a tó folyamatos apadásához és végső kiszáradásához vezetett. A regionális vízháztartás felborulása hosszú távú trendet mutat, amelynek következményei most válnak igazán láthatóvá a Kolon-tó esetében. A környezeti változások és az emberi beavatkozások együttesen járultak hozzá a jelenlegi kritikus állapothoz.
A Kolon-tó nem csupán egy víztömeg, hanem egy rendkívül gazdag és sérülékeny vizes élőhely, amely számos fokozottan védett növény- és állatfajnak ad otthont. A lápi pócok, réti csíkok és más őshonos halfajok megmentése kiemelten fontos a biodiverzitás megőrzése szempontjából. Ezek az állatok kulcsszerepet játszanak az ökoszisztéma működésében, és eltűnésük dominóhatást válthat ki a táplálékláncban.
A tó kiszáradása rávilágít a klímaváltozás és az emberi vízelvonás súlyos következményeire, amelyek nemcsak lokálisan, hanem regionális szinten is fenyegetik a vizes élőhelyeket. A Kolon-tó esete intő jel arra, hogy a természetes vízháztartás megőrzése létfontosságú a környezeti stabilitás és a biológiai sokféleség fenntartásához. A nádasok károsodása tovább rontja a helyzetet, hiszen azok fontos szerepet töltenek be a víztisztításban és a madarak fészkelőhelyeként.
A Kolon-tó és a környező vizes élőhelyek megmentése, valamint a korábbi állapotok helyreállítása rendkívül összetett és nehéz feladat elé állítja a természetvédőket. Jelenleg erősen kérdéses, hogy a kimentett halfajok valaha is visszatelepíthetők-e eredeti élőhelyükre, ami hosszú távon befolyásolhatja a tó ökológiai felépülését. A tó rehabilitációja széles körű összefogást igényel, amely magában foglalja a tudományos kutatásokat, a helyi közösségek bevonását és a döntéshozók határozott szándékát.
Jelentős anyagi forrásokra lesz szükség a vízellátás helyreállításához, a meder rehabilitációjához és az ökoszisztéma újjáépítéséhez. A Kolon-tó sorsa példaként szolgálhat arra, hogy a vizes élőhelyek megóvása sürgető feladat, amely hosszú távú stratégiát és fenntartható vízgazdálkodási gyakorlatokat követel meg a jövőben. Ennek hiányában további hasonló környezeti katasztrófákra kell számítani Magyarországon és világszerte.
📰 Forrás: Portfolio.hu — Eredeti cikk elolvasása