Colm Tóibín "A Varázsló" című regényének részlete mélyreható betekintést nyújt Thomas Mann, a Nobel-díjas író életébe és küzdelmeibe a 20. század viharos történelmi korszakában. A művész magánéleti és közéleti dilemmái, különösen a náci Németországgal való szembeszállása állnak a középpontban. A regény az első világháborútól a hidegháborúig ívelő fél évszázadot ölel fel, bemutatva Mann személyes és művészi fejlődését a politikai változások árnyékában.
Thomas Mann 1932-ben, Nobel-díjának elnyerése után egy évvel szembesült a nácik gyorsan növekvő politikai erejével Németországban. Bár kezdetben azt hitte, a mozgalom támogatottsága hamar elenyészik, Golo fia által mutatott vészjósló cikkek felnyitották a szemét. Elhatározta, hogy nyilvánosan is felszólal a fenyegető ideológia ellen.
Egy berlini előadásra készült a Beethovensaalban, melynek címe "Felhívás az észhez" volt. Beszédében élesen elítélte a nemzetiszocializmust, „extrém barbarizmusnak” és „groteszk politikának” nevezve azt, amely szerinte a civilizált társadalom alapelveit, mint a szabadságot és az igazságosságot veszélyezteti. A szociáldemokraták támogatására buzdította a hallgatóságot.
A telt házas eseményen, ahol felesége, Katia, valamint gyermekei, Erika és Klaus is jelen voltak, Mann kezdetben kedvező fogadtatásra talált. Amikor azonban a nácizmust „agyaglábú kolosszusnak” minősítette, egy férfi felállt a közönségből, és hazugnak, a nép ellenségének nevezte. Ez a váratlan közbeszólás mélyen megdöbbentette az írót, aki soha korábban nem tapasztalt ilyet.
A közbeszóló férfit rosszallás fogadta, de Mann hamarosan észrevette, hogy a teremben szervezett, ellenséges fiatalemberek ülnek. Ezek a csoportok folyamatosan lehurrogták és kifütyülték, sőt, egyesek a pódium felé indultak. Egy cédulát is kapott, amelyben az előadás rövidítését kérték a feszültség enyhítése érdekében, de Mann elutasította ezt a kérést, attól tartva, hogy visszavonulását gyáva kapitulációként értékelnék.
Az író még nagyobb hévvel folytatta a náci ideológia támadását, miközben a sértések és szitkozódások csoportos énekléssé fajultak. Mire befejezte beszédét, szavai alig voltak hallhatók a zajtól. A biztonságos kijutás is nehézkesnek bizonyult; Katia, valamint Bruno Walter karmester és felesége segítségével sikerült elhagyniuk az épületet egy szomszédos parkolóba.
Thomas Mann története a 19. század végén, egy német városban kezdődik, ahol konzervatív apja és excentrikus brazil anyja között nőtt fel. Fiatalon elrejtette művészi ambícióit apja elől, vágyait pedig a világ elől. Később München egyik leggazdagabb zsidó családjába nősült.
Irodalmi sikerei, mint például a "Halál Velencében" című elbeszélés, amely egy olaszországi nyaraláson látott fiú ihletésére született, korának egyik legsikeresebb regényírójává tették. Nobel-díjjal is elismerték munkásságát. Annak ellenére, hogy közszereplő volt, magánéletét igyekezett zárt ajtók mögött tartani.
Colm Tóibín regénye elsősorban a művész mint családapa portréját rajzolja meg, aki mindent megtett, hogy elszigetelje magát a családtól a munkája érdekében. Azonban a külvilág, különösen a politikai események, folyamatosan betörtek az életébe. Tóibín együttérzően mutatja be a száműzött német író életét és korát, egyensúlyozva a bensőséges pillanatok és a sorsfordító történelmi események között.
A berlini előadás és annak fogadtatása fordulópontot jelentett Thomas Mann életében és Németország történelmében. Megmutatta, hogy az intellektuális érvelés és a kulturális tekintély is tehetetlen lehet a szervezett politikai erőszakkal és a tömeghisztériával szemben. Mann felismerte, hogy magas irodalmi rangja sem teszi őt megtámadhatatlanná a náci ideológiával szemben.
Az esemény rávilágított arra, hogy a szabad véleménynyilvánítás lehetősége megszűnőben van Németországban. Az író, aki korábban a gondolkodó emberekhez szólt, rájött, hogy az általa képviselt Németország már nem áll a középpontban. Ez a felismerés nemcsak személyes csalódást, hanem a civilizált értékek hanyatlásának mélyebb megértését is jelentette számára.
Az eset szimbolizálta a művészet és a politika közötti feszültséget egy olyan korban, amikor a művészeknek dönteniük kellett: hallgatnak, alkalmazkodnak vagy szembeszállnak. Mann választása, hogy kiáll az értelem és a szabadság mellett, bár veszélyes volt, egyben morális példát is mutatott a jövőre nézve.
A berlini incidens után Thomas Mann számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem tud többé szabadon és biztonságosan beszélni Németországban, amíg a nácik hatalmon vannak. Bár beszéde nyomtatásban három kiadást is megért, tudta, hogy ez nem elegendő a megbélyegzés eltörléséhez. A nemzetiszocialista sajtó jelentéseit elutasította, tisztában volt azzal, mit fognak írni róla.
Az író folytatta a munkát, de Münchenben már óvatosan mozgott, tudva, hogy figyelik. Bár bízott abban, hogy a nácik vereséget szenvednek, és az infláció destabilizálta országban helyreáll a rend, a berlini este örökre megváltoztatta a nyilvános szerepléshez való viszonyát. A korábbi optimizmusa helyét a fenyegetettség érzése vette át.
Érdekes módon, míg Thomas Mann elkedvetlenedett a nyilvános fellépésektől, gyermekei, Erika és Klaus éppen ellenkezőleg reagáltak. A körülöttük leselkedő veszély még inkább arra ösztönözte őket, hogy ékesszólóan szólaljanak fel a náci rezsim ellen, folytatva a szellemi ellenállás harcát.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása