A magyar lakáspolitika az elmúlt években jelentős költségvetési forrásokat fordított az „otthonteremtésre”, azonban a szakértői elemzések szerint az intézkedések gyakran nem érték el a kívánt hatást. Az idei évben a lakhatási célú kiadások megközelíthetik az 1000 milliárd forintot, de a rendszer hatékonysága megkérdőjelezhető. A jelenlegi megközelítés felülvizsgálatára és új célok meghatározására van szükség egy fenntartható és társadalmilag igazságosabb lakhatási rendszer kialakításához.
Az elmúlt három választási ciklusban a lakáspolitikai kiadások szorosan követték a választási naptárat, és jelentős összegeket emésztettek fel. A kamattámogatási konstrukciók, mint az Otthon Start, babaváró vagy csok plusz, hosszú távon is jelentős terhet rónak a költségvetésre. Az Otthon Start program támogatása például évente 200-400 milliárd forintos kiadást jelenthet a felhalmozódó hitelállomány miatt.
A lakáspolitika alapvetően a lakástulajdonlást ösztönözte, ami a kereslet növelésével együtt járó lakásáremelkedést eredményezett. Magyarországon éveken át európai szinten kiemelkedő volt a lakásárak növekedése, ami különösen a fiatalabb generációk számára okoz egyre nagyobb feszültséget. Ezzel párhuzamosan a megfizethető bérlakások, szociális bérlakások és közösségi lakhatási modellek fejlesztése elmaradt.
A támogatási rendszer a magasabb jövedelműek felé terelte a forrásokat, amit az MNB adatai is alátámasztanak: az Otthon Start hitelek 59 százaléka a leggazdagabbakhoz jutott, míg a legszegényebb rétegekhez mindössze 0 százalék. Eközben 600-700 ezer magyar család él méltatlan, túlzsúfolt vagy komfort nélküli lakhatási körülmények között. A vidékre irányuló támogatások, mint a falusi csok, az agglomerációk bővülését segítették elő, ami infrastrukturális problémákat, például vízhiányt és bölcsődehiányt okozott.
Az „otthonteremtés” kifejezés a korábbi kormányzati kommunikációban kiemelt szerepet kapott, és a lakástulajdonlás társadalmi normaként való kezelése volt a szakpolitika alapja. Ez a megközelítés a „középosztály” megerősítését célozta, azonban a támogatások valójában a legmagasabb jövedelmű rétegekhez jutottak el. A bérleti viszonyok szabályozásával az állam nem foglalkozott érdemben, mert nem tartotta lényegesnek.
A lakásépítés a gazdasági növekedés motorjaként lett volna kiemelt, de a valóságban kevés új lakás épült. A kiszámíthatatlan szabályozási környezet, mint az újlakásáfa ötszöri változása vagy az építésügyi engedélyezés átalakítása, elriasztotta a fejlesztőket. A nyugati cégek jelentős része elhagyta az országot, miközben a hazai, hatalomtól független fejlesztők nehezen tudtak növekedni.
A jelenlegi lakáspolitika nemcsak a rászorulókat hagyja figyelmen kívül, hanem társadalmi és környezeti problémákat is generál. A lakásárak emelkedése növeli a lakhatási válság kockázatát, különösen a fiatalok és az alacsonyabb jövedelműek körében. Az agglomerációk túlzott növekedése a közlekedési dugók, a környezetszennyezés és a közszolgáltatások túlterheltsége miatt jelentős terhet ró a társadalomra.
A lakásállomány felújításának elhanyagolása további problémát jelent, hiszen 2,5 millió lakás vár energetikai korszerűsítésre. Ez nemcsak a lakók komfortérzetét rontja, hanem az ország energiafüggőségét és környezeti lábnyomát is növeli. A támogatások célzottságának hiánya azt eredményezi, hogy a hatalmas összegek nem ott hasznosulnak, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk.
Egy hatékony lakáspolitikának új célokat kell kitűznie és más eszközöket kell alkalmaznia. A saját lakástulajdon erőltetése helyett gazdagabb lakhatási kínálatra van szükség, amely figyelembe veszi a változó élethelyzeteket, mint a későbbi gyerekvállalás vagy a mobilabb munkahelyválasztás. Ez magában foglalja a standardizált bérleti szerződések bevezetését, megfizethető bérlakásprogramok indítását, valamint új lakás- és társasházi törvények megalkotását.
A támogatási rendszernek élethelyzetekre szabott segítséget kell nyújtania, nem pedig a hitelképeseknek kedvezni. Közvetlen, jövedelem- és vagyonfüggő támogatásokra van szükség a felújításra, komfortfokozat javítására és krízishelyzetek kezelésére, különösen a méltatlan körülmények között élők számára. Fontos a lakáscélú takarékosság támogatása, fecskelakások, krízislakások és kollégiumok létrehozása. A vidéki lakásvásárlásra adott pénz helyett komplex vidéki fejlesztési programokra van szükség, amelyek a munkahelyteremtést és a szolgáltatások javítását célozzák, nem csupán az ingatlanvásárlást.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása