A jelenkori kultúra két alapvető értékszemlélet mentén vizsgálható: az egyénközpontú, technikai civilizáció és az emberi létezés dramatikáját felvállaló megközelítés közötti különbségek meghatározóak. Ez a kontraszt a magyar kultúra szempontjából is releváns, amely a gyökerekig visszamenőleg őriz egy mélyebb hagyományt.
A mai kultúra egyik uralkodó mítosza szerint az ember technikai civilizációja révén saját kezébe veheti sorsát. Ez az értékszemlélet azt sugallja, hogy az emberi létezés az individuumért van, még ha ezt expliciten nem is fogalmazzák meg. Ennek következtében a közösségek egyre inkább individuumokra esnek szét, és a társadalmi aktivitás is ebbe az irányba mutat.
Ezzel szemben áll egy másik értékkoncepció, amely szerint az individuum az emberi létezésért van. Ebben a megközelítésben az egyén hisz abban, hogy létezésének van az individuumon túli értelme. Ezért vállalja az élet szakrális drámáját, a születés és halál közötti lét minden mozzanatát, amely esélyt ad a vertikális elmozdulásra a létezés magasabb értelme felé.
A két felfogás között áthághatatlan szakadék húzódik, mivel az egyik a létezést áldozza fel az egyénért, míg a másik az életet áldozza fel a létezésért. Az utóbbihoz hasonló kultúrák vállalják az emberi létezés dramatikáját, és ilyen volt, valamint részben ma is ilyen a magyar kultúra.
A 19. századtól kezdve a pénz által mozgatott kultúra vált meghatározóvá, ami a dolgokat mutatvánnyá alakította. Ezt a jelenséget már a 19. század végén felismerte Csontváry Kosztka Tivadar, aki látta, hogy az egyetemes kultúra törésvonalhoz érkezett. Úgy vélte, a valóság helyett a virtuális semmibe fordul a világ, ezért üzenetet akart küldeni az utókornak.
Csontváry nem pénzért festett, és nem vált mutatványossá, hanem látnokként, elhivatottságból alkotta fő műveit. Az 1907-es párizsi kiállításáról írt szavaiban kifejezte magányos álláspontját, miszerint egyedül állt szemben a világ hiúságával, az isteni gondviselés eredményével.
A tragédia abban rejlett, hogy ezt a mélyreható különbséget csak ő látta tisztán. Míg ő a valós létezést jelenítette meg, a világ a mutatványosokat és szemfényvesztőket választotta, feláldozva a létezést az individuumért.
A jelenkori kultúra mítosza szerint az ember a technikai civilizációval birtokba veheti a világot, sőt, a transzhumán eszme jegyében megteremtheti önmagát. Ez a "természetes" és "mesterséges" integrációjával járó elképzelés a valóságon kívülre helyezkedés programja.
A magyar kultúra szempontjából ez egy olyan elmekonstrukció, amely a valóság ismeretének hiányából fakad. Ez a modernitásból induló és a posztmodernben tudatosuló program azt az illúziót kelti, hogy az emberi létezés valós dramatikája megkerülhető.
Ennek következtében az aktuális, technikai civilizáció sem technikai eredményeivel, sem eszméivel nem hordoz üzenetet a magyar kultúra számára. Különösen hiányzik belőle minden olyan tartalom, amely az emberi létezés valós dramatikájához kapcsolódna.
A magyar kultúra, a gyökerekig visszamenőleg, mindig is az emberi létezés dramatikáját látta állandónak és megkerülhetetlennek. Ez a születés és halál közé befeszülő élet teljes felvállalását jelenti, függetlenül a korszakok vagy kultúrák sokféleségétől.
Az emberi létezés dramatikájának eliminálása ebből a szempontból az ember eliminálását vonná maga után. Amennyiben a magyar kultúra feladná ezt az alapvető álláspontját, elveszítené magyarságát, identitását.
A magyar kultúra még ma is őriz valamit ebből a hagyományból, még ha látensen is, a nyelvébe kódoltan, a tudatokban pedig elfedve. Ez a mélyen gyökerező szemlélet adja a magyar kulturális identitás egyik alappillérét, szemben a modern, individualista tendenciákkal.