Cserna-Szabó András író új regénye, az „Anya csak egy nincs” egy sokszereplős, rendhagyó családtörténetet tár az olvasók elé, melyben a világ számos alkalommal megfordult szereplőkkel találkozhatunk. A mű különlegessége már a kezdetén megmutatkozik, hiszen egy gazdag idézetgyűjteménnyel indul, melyben olyan neves szerzők szövegei kaptak helyet, mint Heinrich Böll, Mary Shelley, Radnóti Miklós, Jókai Mór, Esterházy Péter és Bereményi Géza. Ez a felütés felveti a kérdést: ennyi bölcsesség és kiváló mondat után mi marad még az író számára, mi az, ami mégis egyedivé teszi a saját hangját és történetét?
A regény elején elhelyezett mottók nem csupán bevezető gondolatok, hanem mélyebb, utólagos értelmet nyernek a történet kibontakozásával. Az író szerint ezek az idézetek afféle „előzenekarokként” funkcionálnak, melyek a narratíva során „utózenekarokká” válnak. Ez azt jelenti, hogy a kezdeti inspirációk és irodalmi előképek nem csupán díszítőelemek, hanem szervesen beépülnek a szövetbe. Valamennyi mottóként idézett szerző, legyen szó akár Kurt Vonnegutról vagy Umberto Ecóról, szereplőként vagy szellemként bukkan fel a történet későbbi részeiben, ezzel is gazdagítva a narratívát és összekötve a különböző irodalmi síkokat, egyfajta intertextuális hálót szőve a mű köré.
Kurt Vonnegut „Többé-kevésbé mindez megtörtént” című gondolata különösen érvényes Cserna-Szabó András könyvére, utalva a valóság és a fikció határvonalának elmosódására és arra, hogy a személyes történetek gyakran magukban hordozzák a kollektív tapasztalatok esszenciáját. Umberto Eco pedig egy másik mottóban azt fogalmazza meg: „Nem én mondom. Mondódik.” Ez a gondolat arra utal, hogy az író ezúttal talán nem is a szó szoros értelmében vett szerzője volt a műnek, hanem sokkal inkább egy médium, aki a valóság darabkáit szerkesztette össze, egyfajta krónikásként vagy gyűjtőként, aki hagyja, hogy a történetek maguk meséljék el önmagukat.
A történet egy rendkívül személyes utazással veszi kezdetét: az 50 éves író Ingolstadtba utazik. Az egyetem kertjében ülve, egy pohár sör mellett, kezében Vonnegut „Az ötös számú vágóhíd” című művével, az író egy mélyen gyökerező, személyes küldetésre indul. Az utazás oka nem egy szokványos bakancslista eleme, mint például a bungee jumping vagy egy egzotikus indiai út, hanem egy régi, lelki tartozás. Az író édesanyja ugyanis kétszer is Ingolstadtban született, és ő maga soha nem járt még azon a helyen, amely ilyen meghatározó szerepet játszott családja történetében.
Már a vonaton különös, szinte misztikus hangulat kerítette hatalmába, mintha csak hazafelé tartana egy rég elfeledett otthonba. A családi történet szerint nagyapja hadiorvosként került a bajor városba 1944-ben, és magával vitte állapotos feleségét, az író nagyanyját. Cserna-Szabó András az ő nyomukban járt, és elhatározta, hogy kizárólag a tényekre koncentrál, a puszta valóságot kutatja. E célból számos dokumentumot vitt magával: születési és halálozási anyakönyvi kivonatokat, katonai és kórházi igazolásokat. Ezek alapján akarta aprólékosan végigjárni nagyapja és nagyanyja útját, megismerve azt a másfél évet, amit Ingolstadtban töltöttek, és amely mélyen belevésődött a család kollektív emlékezetébe.
Bár az író a hideg, tárgyilagos valóságot kutatta, az utazás meglehetősen misztikus-érzelmes fordulatot vett. A magával vitt papírok, a száraznak tűnő dokumentumok egyszer csak „beszélni kezdtek”, és szinte semmit sem kellett kitalálnia. Ez a tapasztalat rávilágított arra a felismerésre, hogy a valóságnál nincs misztikusabb dolog, a tények mögött rejlő történetek sokkal fantasztikusabbak lehetnek, mint bármilyen kitalált mese. Ennek ékes bizonyítéka volt, hogy Ingolstadtban, miután leszállt a vonatról, az első ember, aki szembejött vele, Frankenstein doktor volt, vagy legalábbis az ő szelleme. Ez a találkozás, legyen szó akár szimbolikus, akár valóságos eseményről, tökéletesen illusztrálja a valóság és a képzelet, a történelem és a mítosz összefonódását a regényben, és azt a mélyebb réteget, amelyet az író az anyai ág történetében feltárt.
A regény megjelenése kapcsán az író megemlítette, hogy Vámos Miklós fel volt háborodva. A felháborodás pontos okát a forrás nem részletezi, de a kijelentés jelzi, hogy a mű megjelenése nem maradt visszhang nélkül az irodalmi körökben, és feltehetően vitákat, gondolatokat ébresztett az olvasókban és a szakmában egyaránt.
📰 Forrás: HVG — Eredeti cikk elolvasása