A vagyonadó bevezetése és fenntartása számos országban komoly kihívásokba ütközött, és sok esetben a rendszer megszüntetéséhez vezetett. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) vizsgálatai szerint az 1990-es években még tizenkét tagállamban volt érvényben a magánszemélyek nettó vagyonára kivetett, rendszeres adó. Ez a szám 2017-re mindössze négyre csökkent, melyek között Franciaország, Norvégia, Spanyolország és Svájc szerepelt.
Azóta a lista tovább rövidült, miután Franciaország 2018-ban megszüntette az általános nettó vagyonadót, és helyette kizárólag az ingatlanvagyonra vezetett be különadót. Az OECD elemzései szerint a vagyonadók kivezetésének egyik fő oka az volt, hogy a beszedett bevételek gyakran nem álltak arányban az adóztatás és az ellenőrzés jelentős adminisztrációs költségeivel. Emellett a számos kivétel és kedvezmény miatt az adóalap beszűkült, az adóelkerülés pedig megnehezítette az eredetileg kitűzött újraelosztási célok elérését.
Franciaországban a nagy vagyonokra kivetett adót 1982-ben vezették be, mely az évek során több néven is futott, végül Impôt de solidarité sur la fortune (ISF) néven vált ismertté. A rendszert 1986-ban megszüntették, majd 1989-ben újra bevezették, évtizedeken át adóztatva a tehetősebb háztartások nettó vagyonát. A francia kísérlet legfőbb politikai problémája a vagyon értékelésének bonyolultsága volt, különösen az üzleti részesedések, ingatlanok és a különféle mentességek miatt. Emmanuel Macron elnök 2018-ban szüntette meg az ISF-et, és létrehozta az ingatlanvagyon-adót (IFI), amely már csak a nagy értékű ingatlanvagyonra vonatkozik, kizárva a pénzügyi eszközöket és más ingó vagyonelemeket az adóalapból.
Svédország 1947-ben vezette be a vagyonadót, amelyet hosszas működés után 2007-ben véglegesen kivezettek. Az OECD értékelése szerint ehhez a tőke mobilitása és az adóelkerülés mellett az a felismerés is hozzájárult, hogy a rendszer újraelosztási hatása korlátozott maradt. A svéd példa azért is jelentős, mert egy magas adókkal működő jóléti államról van szó, ahol mégis arra jutottak, hogy a vagyonadó nem hoz akkora bevételt, ami indokolná a vele járó terheket.
Németországban a vagyonadó 1952-től 1997-ig volt érvényben. Az alkotmánybíróság 1995-ben kifogásolta, hogy az ingatlanokat és más vagyonelemeket eltérő értékelési szabályok alapján adóztatják, ami sérti az egyenlő adóztatás elvét. A döntés után a rendszert nem sikerült úgy átalakítani, hogy megfeleljen a követelményeknek, ezért alkalmazását 1997-ben felfüggesztették. India 1957-ben vezette be a vagyonadót azzal az indoklással, hogy a jövedelem önmagában nem mutatja meg megfelelően az adózók teherbíró képességét. Azonban itt sem váltotta be a reményeket a rendszer, a bevételek elenyészőek voltak a közvetlen adóbevételekhez képest, miközben a beszedés költségei magasnak bizonyultak. India 2015-ben döntött a megszüntetésről, és 2016-tól a magas jövedelműekre kivetett pótlékot emelték.
A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a vagyonadó bevezetése és fenntartása komoly gazdasági és adminisztratív kihívásokat rejt magában. A 20. század végén és a 21. század elején számos európai országban szüntették meg ezt az adónemet, mivel a várt bevételek elmaradtak, az adóztatás költségei magasak voltak, és az adóelkerülés jelentős problémát jelentett. Az „fizessenek a gazdagok” szlogen politikailag vonzó lehet, de a gyakorlatban a vagyonadó rendszerek gyakran nem bizonyultak hatékony eszköznek a célzott újraelosztás megvalósítására.
A vagyon értékelésének bonyolultsága, a tőke mobilitása és az adóalap szűkülése a kivételek miatt mind hozzájárultak ahhoz, hogy sok fejlett gazdaság feladta ezt az adónemet. Még a magas adókkal működő jóléti államok, mint Svédország is arra a következtetésre jutottak, hogy a vagyonadó nem éri meg a vele járó vesződséget. Ez a tendencia rávilágít arra, hogy a vagyonadó bevezetése előtt alapos elemzésre van szükség a potenciális előnyök és hátrányok mérlegelése érdekében.
Ugyanakkor vannak olyan országok, ahol a vagyonadó továbbra is működik, bár gyakran jelentős módosításokkal. Norvégiában például 1892 óta létezik a nettó vagyonra vonatkozó adó, ahol az adósság levonható az adóalapból. A rendszer azonban nem maradt változatlan, az értékelési kedvezményeket, értékhatárokat és adómértékeket többször is módosították. Külön szabályok vonatkoznak a vállalkozási vagyonra, hogy elkerüljék azt a helyzetet, amikor egy vállalkozás után akkor is adót kell fizetni, ha abból nem vettek ki elegendő készpénzt.
Svájcban a vagyonadó nem szövetségi szinten, hanem a kantonok és önkormányzatok adórendszerének részeként működik, és a 19. század óta alkalmazzák. Ma is mind a 26 kanton adóztatja valamilyen formában a magánszemélyek vagyonát, ami fenntarthatóvá teszi a rendszert a világ egyik legmagasabb GDP-jével rendelkező országában. Spanyolország 1977-ben vezette be a vagyonadót, majd 2008-ban gyakorlatilag eltörölte, de a pénzügyi válság miatt 2011-ben visszaállították, és azóta is tartós maradt. A koronavírus-válság idején a legnagyobb vagyonokra vonatkozó adókulcsot is emelték.
Latin-Amerikában is találhatók működő vagyonadó-konstrukciók, például Argentínában és Kolumbiában. Argentínában a személyi vagyonadó (Bienes Personales) ma is létezik, és a koronavírus-járvány idején egyszeri, nagy vagyonokat terhelő adót is bevezettek, majd a legfelső sávokat tovább emelték. Kolumbiában is alkalmaznak vagyonadót, amely az elmúlt években többször változott, és 2026-ban újabb módosítások lépnek életbe. Ezek az országok azonban gyakran eltérő gazdasági struktúrával és mérettel rendelkeznek, mint azok az államok, ahol a vagyonadó megbukott.