1945. július 30-án hajnalban a Csendes-óceánon egy japán tengeralattjáró torpedótámadása következtében elsüllyedt az amerikai USS Indianapolis nehézcirkáló. A katasztrófa túlélői, mintegy 880-an, napokig hánykolódtak a nyílt vízen, miközben a trópusi hőség, a szomjúság és a kihűlés mellett a cápák folyamatos támadásaival is szembe kellett nézniük. Ez az eset vált a haditengerészet történetének egyik legvéresebb cápatámadásával járó tragédiájává, amely öt napon át tartó szenvedést hozott a tengerészeknek.
1945. július 29-én éjszaka, nem sokkal éjfél előtt, Hasimotho Mocsicura korvettkapitány, a japán I-58 tengeralattjáró parancsnoka észlelte az elsötétítve haladó amerikai nehézcirkálót. A kapitány azonosította a hajót, majd parancsot adott a merülésre és a torpedóvetésre. Két Type 95 típusú torpedó találta el az USS Indianapolist 1945. július 30-án, éjfél után 14 perccel.
Az első torpedó a tatfedélzet alatt csapódott be, felgyújtva az üzemanyagtartályt, míg a második a hajóderéknél robbant, felrobbantva a légvédelmi lőszereket. Ez a robbanás megroppantotta a hajógerincet, és a lángoló olaj elborította a fedélzetet. A hatalmas léken beömlő tengervíz miatt az USS Indianapolis mindössze 12 perc alatt elsüllyedt.
McVoy sorhajókapitány parancsot adott a hajó elhagyására, de a lángoló és olajtól csúszós fedélzeten nem volt idő mentőcsónakok leeresztésére. A legénység 1196 tagjából mintegy 880-an élték túl a robbanásokat és a süllyedést, a vízbe ugorva próbáltak menekülni a gyorsan merülő hadihajótól és a lángoló olajszőnyegtől. Sokan már ekkor égési sérüléseket szenvedtek.
A japán I-58 tengeralattjáró már két hete járőrözött sikertelenül a Csendes-óceánon, a Mariana-szigetek körüli vizeken, amelyek ekkor már veszélyesnek számítottak a japán hajók számára az amerikai repülőgépek miatt. Hasimotho korvettkapitány számára az USS Indianapolis észlelése jelentette az első komoly lehetőséget egy sikeres bevetésre. Az amerikai nehézcirkáló rádiócsendben haladt Guam felé, ahol augusztus elsején kellett volna befutnia.
A hajó gyors elsüllyedése miatt a rádiósok már nem tudták leadni a vészjelzést. Ez azt jelentette, hogy az amerikai haditengerészet nem tudott a katasztrófáról, és nem is kereste a hajót, mivel a tervezett érkezésig még két nap volt hátra. A túlélők így a nyílt óceánon rekedtek, minden segítség nélkül, a reménytelenség érzésével szembesülve.
A túlélők számára az első nap délelőttje még bizakodóan telt, reménykedtek egy járőrgép vagy hadihajó felbukkanásában. McVoy kapitány igyekezett egyben tartani a csoportot, növelve ezzel a felfedezés esélyét. Azonban a forró trópusi nap, a súlyos sérülések és a szomjúság hamarosan szedni kezdte áldozatait. A legijesztőbb fordulat a cápák megjelenése volt, amelyek először a felszínen lebegő holttestek körül jelentek meg, majd a sötétség leszálltával egyre gyakrabban támadtak az elsodródott, magányos túlélőkre is.
A hideg éjszakákban a kihűlés, a nappali hőségben a kiszáradás fenyegette a tengerészeket. A következő napon a cápatámadások intenzitása nőtt, a túlélők rájöttek, hogy ha szorosan összekapaszkodnak, úgy nagyobb eséllyel kerülhetik el a ragadozókat. A harmadik napon a fizikai és mentális megpróbáltatások ideg-összeroppanásokhoz és őrülethez vezettek; sokan nem bírták a szomjúságot és tengervizet ittak, ami egyenlő volt a halálos ítéletükkel. A kimerültségtől legyengült hajótöröttek közül többen is egyszerűen elmerültek.
A negyedik napon, augusztus 2-án, a tengernyi szenvedés és a teljes reményvesztettség után megtörtént a csoda: délelőtt fél tizenegy után egy Lockheed PV-1 Ventura típusú amerikai járőrgép, Wilbur „Chuck” Gwinn hadnagy vezetésével, észlelte a túlélőket. A pilóta szárnybillentéssel jelezte, hogy felfedezte őket, ami óriási megkönnyebbülést jelentett a kimerült hajótörötteknek.
Azonban a megmenekülésükig még további idegtépő pillanatokat kellett kiállniuk. Az USS Indianapolis katasztrófája nemcsak a torpedótámadás és a hajó gyors elsüllyedése miatt vált hírhedtté, hanem a túlélők napokon át tartó, embertelen küzdelme miatt is az óceán kegyetlen körülményei és a cápák ellen. Ez az esemény rávilágított a tengeri mentési protokollok hiányosságaira és a nyílt vízen elszenvedhető emberi szenvedés mélységére, örökre beírva magát a haditengerészet történetébe.