Tomori Pál, a ferences szerzetes, akit 1522-ben kényszerítettek vissza a hadvezetésbe, a mohácsi csata egyik kulcsfigurája lett. Élete és halála máig vitatott kérdés a magyar történelemben, hiszen 500 éve sem tudjuk eldönteni, büszkének kell-e lennünk rá, vagy szégyenkezni miatta.
1522 tavaszán követek keresték fel az esztergomi ferences kolostorban Tomori Pált, hogy rávegyék a török elleni védekezés vezetésére. A szerzetes elutasította a felkérést, ám II. Lajos király VI. Adorján pápához fordult segítségért. A pápai utasításra Tomori Pál kénytelen volt elhagyni a kolostort, és 1522 őszén elfoglalta a kalocsai érseki széket.
A következő négy évben emberfeletti erőfeszítéssel szervezte a magyar végvárrendszert, sőt, több győztes csatát is vívott a törökökkel szemben. Élete utolsó három évében folyamatosan kérlelte a királyt és a pápát, hogy engedjék vissza a kolostorba, de helyette egyre nehezebb feladatokat kapott. Végül 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában esett el, ahol a törökök levágott fejét a szultáni sátor elé tűzték.
Tomori Pál története a „hős útja” archetípusát idézi, ahol a visszavonult hős vonakodva tér vissza a kötelesség hívására. Hasonlóan Rambo karakteréhez, aki szintén elutasítja a kalandot, Tomori is a békés, szerzetesi életet választotta, távol a világ veszélyeitől és a múlandó élet csábításaitól. A pápa beavatkozása azonban megpecsételte sorsát, és kényszerítette a katonai vezetői szerepvállalásra.
Az Oszmán Birodalom ekkoriban a világ legerősebb hadseregével rendelkezett, sokkal nagyobb, gazdagabb és szervezettebb volt, mint a Magyar Királyság. Tomori Pál feladata szinte teljesíthetetlennek tűnt, hiszen egy folyamatosan erősödő fenyegetéssel kellett szembenéznie. A 19. században Fraknói Vilmos kanonok monográfiájában mégis kíméletlen ítéletet mondott róla, hiányolta az önbizalmát és felelőssé tette a mohácsi vereségért, mondván, vissza kellett volna tartania a királyt a csatától.
A modern történettudomány, C. Tóth Norbert történész vezetésével, ma már árnyaltabban ítéli meg Tomori Pál szerepét és a mohácsi csata okait. Szakmai konszenzus alakult ki arról, hogy a magyar siker 1526-ban szinte lehetetlen volt, függetlenül a hadvezetés hibáitól. Az oszmán hadsereg hatalmas túlerőben volt: 80-84 ezer katona állt szemben 27 ezer magyarral, 300 ágyú 80 ellen, és az éves állami jövedelem is tízszeres különbséget mutatott.
A történészek szerint a Jagelló-kori Magyarország valójában virágzó és gazdag királyság volt, és a belső széthúzás sem volt kezelhetetlen mértékű. A mohácsi vész nem a magyar elit alkalmatlanságának, hanem a történelmi körülmények és az elsöprő külső erő következménye volt. Tomori és az akkori vezetők hősiessége éppen abban rejlett, hogy a reménytelen helyzet ellenére sem futamodtak meg, hanem becsülettel vállalták a rájuk rótt feladatot.
A Fraknói-féle megállapítások, melyek a korszakot bűnösnek és széthúzónak tartották, az utókorban tévesen rögzültek. A mai kutatások rávilágítanak, hogy a magyarok ötszáz éve magukban keresik a hibát, ahelyett, hogy elfogadnák az alapvető tényt: az ellenséges hadsereg óriási fölénye döntő volt.
Tomori Pál élete és szerepe a magyar történelemben továbbra is a kutatások tárgya. Bár Fraknói életrajza sok eseményt hitelesen rögzített, az azóta eltelt 146 évben számos új forrás került elő, amelyek árnyalják a képet. Például C. Tóth Norbert kutatásai szerint Tomori valószínűleg 1470 előtt született, így Mohácson már egy hatvanas éveiben járó, idős hadvezérként állt a sereg élén.
A magyar történelem még mindig nem tudta egyértelműen eldönteni, hogyan viszonyuljon Tomori Pálhoz: büszkeséggel vagy szégyennel. Az ő alakja továbbra is emlékeztet minket a mohácsi tragédia összetett okaira és a hősies, de reménytelen küzdelemre.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása