Egy friss utazási beszámoló éles kontrasztot fest Szlovénia tengerparti üdülővárosa, Portorož, és a romániai Nagyvárad között, különösen a többnyelvűség és a kulturális örökség kezelésének szempontjából. Míg Portorož a békés együttélés és a történelmi sokszínűség tiszteletének példáját mutatja, addig Nagyváradon a közelmúltbeli intézkedések a történelmi magyar utcanevek elhagyását eredményezték az új táblákon, ami feszültséget okoz a helyi közösségben.
Az utazó meglepetten tapasztalta, hogy Portorož és a környező partszakasz szinte teljesen megtelt magyar turistákkal, ami a Balaton nyüzsgő hangulatát idézte. A helyi sóraktárak egyikében rendezett kiállításon egy 1908-ban, a budapesti és fiumei székhelyű Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. által gyártott gőzgép fogadta a látogatókat, rajta nagyméretű magyar felirattal. Ez a váratlan magyar vonatkozás is hozzájárult a szerző pozitív élményéhez, rávilágítva a térség történelmi kapcsolataira.
A régióban a szlovén és olasz nyelv teljes harmóniában van jelen, a település- és utcanevek mellett az olasz megnevezések is szerepelnek. A város kivilágított felirata is büszkén hirdeti a Portorose olasz nevet, jelezve, hogy a térség olasz múltja nem tabu, sőt, a kétnyelvűség ünnepelt és elfogadott jelenség. Ez a nyitottság és kölcsönös tisztelet mély benyomást tett a szerzőre, aki szomszédnéptől ilyen szintű szimpátiát korábban nem tapasztalt.
Erdélyi magyarként a szerző számára a Portorožban tapasztalt szomszédnépi szimpátia és a kétnyelvűség természetes elfogadása szinte felfoghatatlannak tűnt saját környezetéhez képest. Hazatérve azonban szembesült a nagyváradi valósággal, amelyet egy "hideg zuhanyként" élt meg, utalva a sovinizmus által átitatott, "legsötétebb" helyi történetekre.
A nagyváradi városvezetés, amelyről a váradhegyfoki premontrei apát brutális kilakoltatása óta ismert, hogy "bármire képes", ismét egy ellentmondásos lépést tett. Ez a korábbi eset is rávilágított a városvezetés megkérdőjelezhető döntéseire, és előrevetítette a mostani, utcanévtáblákkal kapcsolatos intézkedések jellegét, amelyek a történelmi magyar identitás elhanyagolását sugallják.
Néhány hete a város központjában új utcanévtáblákat helyeztek ki, azonban az ígéretek ellenére ezeken nem szerepeltek a történelmi magyar tér- és utcanevek. Ehelyett csupán a közterület típusát tüntették fel románul, magyarul és angolul. Például a város főterének sarkaira a "Piața Szent László/Unirii tér – Square" felirat helyett csupán "Piața Unirii Tér – Square" került, amely kizárólag a román egyesülést hirdeti, figyelmen kívül hagyva a magyar történelmi elnevezést.
Hasonlóképpen jártak azok az utcák is, amelyeket pár évtizede még mindenki Kossuth, Körös, Teleki vagy Zöldfa néven ismert. Ezek a lépések a szerző szerint a nagyváradi városvezetés "szenvtelen" magatartását tükrözik, és azt mutatják, hogy sem Bukarest, sem Brüsszel nem érti, vagy nem is akarja megérteni az erdélyi többnyelvűség lényegét. A történelmi nevek elhagyása nem csupán nyelvi, hanem mélyen kulturális és identitásbeli kérdéseket is felvet a helyi magyar közösség számára.
Portorož példája, ahol az olasz és a szlovén kultúra békében és kölcsönös tisztelettel él egymás mellett, éles ellentétben áll a nagyváradi helyzettel. A szlovén városban a kétnyelvűség a történelem tiszteletét és a közösségek közötti harmóniát jelképezi, ami egyfajta "leckeként" szolgálhat azoknak, akik nem hajlandók elfogadni és tisztelni a többnyelvűséget.
A nagyváradi események rávilágítanak a kulturális és nyelvi sokszínűség kezelésének kihívásaira bizonyos régiókban, ahol a kisebbségi jogok és a történelmi identitás elismerése elmarad. A történelmi nevek elhagyása nem csupán egy adminisztratív döntés, hanem a múlt és a jelen közötti kapcsolatot, valamint a kisebbségi identitás elismerését is érinti. A két város példája eltérő utakat mutat a többnyelvű társadalmak építésében, és felhívja a figyelmet a párbeszéd és a kölcsönös tisztelet fontosságára.