Michelangelo, a reneszánsz kor egyik legmeghatározóbb művésze, világszerte ismert monumentális festményeiről, különösen a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetfreskójáról. Kevésbé ismert tény azonban, hogy a művész valójában sosem érezte magát festőnek, sokkal inkább szobrászként azonosult. A legendás alkotás elkészítését is inkább megterhelő feladatnak, sőt, egyenesen gyötrelmes munkának tartotta.
A művész szobrászat és rajz iránti vonzalmát jól mutatja egy friss példa. Idén február elején egy mindössze 10×12 centiméteres, vörös krétával készült, női lábat ábrázoló rajza 27,2 millió dollárért kelt el egy aukción. Ez az összeg jelentősen meghaladta a szakértők által előzetesen becsült 1,5–2 millió dolláros árat.
Az eladás nemcsak az elképesztő összeg miatt volt figyelemre méltó, hanem azért is, mert rávilágított a Sixtus-kápolna freskóihoz készült, viszonylag kevés számban fennmaradt tanulmányrajzok értékére. Szakértők szerint ez a vázlat a Sixtus-kápolna mennyezetén is látható líbiai Szibülla alakjának tanulmánya lehet. Az 1508 és 1512 között festett freskóhoz egyébként mindössze ötven darab vázlat maradt fenn napjainkig.
Michelangelo festészet iránti vonakodása már korán megmutatkozott pályafutása során. Körülbelül 1490 körül otthagyta Domenico Ghirlandaio festő műhelyét, hogy inkább Lorenzo de’ Medici firenzei szobrászkertjében képezze magát. Tréfásan még azt is állította, hogy már csecsemőként szobrásszá vált, mivel dajkája kőfaragók lánya volt, és az ő anyatején nevelkedett.
A Sixtus-kápolna mennyezetének megfestésére szóló megbízás egy korábbi konfliktus eredménye volt. 1506-ban II. Gyula pápa leállította Michelangelo munkáját a Szent Péter-bazilikába szánt pápai síremléken, a pénzt inkább a bazilika felújítására fordítva. Michelangelo erre rendkívül rosszul reagált: bezárta műhelyét, eladatta berendezését, otthagyott 90 szekérnyi márványt, majd felháborodva elhagyta Rómát.
A pápa azonban nem adta fel, és 1508-ban Francesco Alidosi bíboros közvetítésével sikerült visszacsábítania a művészt Rómába. Az 500 dukátos fizetség és a Sixtus-kápolna kifestésére szóló szerződés ígérete végül meggyőzte a sértődött Michelangelót. Ennek ellenére a művész folyamatosan panaszkodott új feladata miatt, apjának írt levelében kijelentve, hogy „a festészet nem az én mesterségem”, és még a pápának is elmondta, hogy a festészet nem az ő művészete.
Michelangelo számára a freskófestés rendkívül megerőltető és gyötrelmes munkát jelentett. Egy levelében részletesen leírta a fizikai megpróbáltatásokat, amelyekkel a mennyezet festése járt: „Golyvám lett ettől a kínzástól. A gyomrom összenyomódott az állam alatt, a szakállam az ég felé mutat, az agyam egy koporsóban zúzódott össze, a mellem úgy csavarodik, mint egy hárfáé.” Hozzátette, hogy az ecset állandóan festéket permetezett rá, és az arca „finom talajt képez az ürüléknek”. Végül pedig kijelentette: „A festményem halott, én pedig nem vagyok jó helyen, nem vagyok festő.”
Ez a belső küzdelem rávilágít arra, hogy még a legnagyobb művészek is végezhetnek olyan munkát, amely nem áll közel a szívükhöz, pusztán külső kényszer vagy anyagi motiváció hatására. A reneszánsz korban a műalkotások elkészítése már jelentős üzletet jelentett, és ez a tényező is szerepet játszhatott Michelangelo döntésében, hogy elvállalja a számára nem kedvelt festészeti feladatokat.
A Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának hatalmas sikere ellenére Michelangelo festészet iránti averziója megmaradt. Később, 1534-ben VII. Kelemen pápa újabb festészeti megbízással kereste meg, az Utolsó ítélet című freskó megfestésére a Sixtus-kápolna oltárfalán. A művész azonban csak Kelemen halála után, utódja, III. Pál pápa kinevezése után vállalta el a munkát, miután a pápa a Vatikáni Palota főépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki.
Michelangelo egész életében tartó küzdelme azért, hogy ne festőként, hanem szobrászként tekintsenek rá, végül beteljesedett. 1563-ban a firenzei művészek akadémiájának mesterévé nevezték ki, melynek fő célja a rajzolás és tervezés oktatása volt. Ezek a készségek alapvető fontosságúak voltak mind a szobrászat, mind az építészet, mind pedig a festészet számára, így a kinevezés egyértelműen elismerte a művész sokoldalú tehetségét, de elsősorban a formatervezés és a térbeli alkotás iránti affinitását.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása