Amikor az emberiség történelmének legnehezebb éveit próbáljuk felidézni, gyakran jut eszünkbe a spanyolnátha pusztítása 1918-ban, a fekete halál 1347-es európai tombolása, vagy a holokauszt tragikus időszaka. Egy kutatócsoport azonban meglepő módon egy egészen más évet azonosított a legrosszabbként: a Kr. u. 536-os esztendőt. Ez az év, bár kevéssé ismert, valószínűleg a szenvedés, a katasztrófák és a káosz tekintetében is az első helyen áll.
Michael McCormick, a Harvard Egyetem régésze és történésze, valamint kutatócsoportja szerint az 536-os eseményeket nem háború vagy betegség indította el. Ehelyett egy rejtélyes porfelhő borította sötétségbe Európa, a Közel-Kelet és Ázsia nagy részének egét tizennyolc hónapon keresztül. A napfény és meleg hiánya miatt a világ azonnal éveken át tartó káoszba süllyedt.
McCormick az Antiquity című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányában úgy fogalmazott, hogy ez volt az egyik legrosszabb időszak kezdete, ha nem a legrosszabb év a történelemben. Ebben az időben Nagy Justinianus, a Bizánci Birodalom császára uralkodásának tizedik évében járt, és a birodalom jelentős kihívásokkal nézett szembe a környezeti katasztrófa következtében.
A Kr. u. 536-os apokaliptikus rémálom valószínűleg mélyen a Föld felszíne alatt, hatalmas vulkánkitörésekkel vette kezdetét. Ezek a kitörések, melyek során magma, gázok és aeroszolok kerültek a légkörbe, drasztikusan befolyásolhatják a bolygó éghajlatát. A tudósok ezt a jelenséget „vulkáni télnek” nevezik, amikor a levegőbe jutó részecskék elhomályosítják az eget, eltakarják a napot, lehűtik a bolygót, és lelassítják az életet.
Hasonló események korábban is alakították az emberiség történelmét, a 74 000 évvel ezelőtti népességcsökkenéstől a 19. századi európai tömeges migrációig. A legújabb elemzések során a Svájc és Olaszország határán fekvő Colle Gnifetti gleccser jégmintáiban vulkáni hamu nyomaira bukkantak. Ezek a bizonyítékok egy 536-ban történt hatalmas kitörésre utalnak, amelynek hamuja a jéggel keveredett, megerősítve a vulkáni eredet elméletét.
A korabeli források is alátámasztják a rendkívüli eseményeket. Caesareai Prokopiosz bizánci történész feljegyezte, hogy „Ebben az évben egy igen riasztó jelenség mutatkozott. A nap ugyanis egész évben úgy világított, mint a hold, hiányzott belőle a ragyogás, és kísértetiesen hasonlított a napfogyatkozás idején látható naphoz, mivel sugarai tompák voltak, nem olyanok, mint máskor.” Ez a leírás hűen tükrözi a vulkáni tél hatásait.
A drasztikusan lecsökkenő hőmérséklet és a hosszúra nyúló telek globális éhínséghez vezettek. Az általános élelmiszerhiány, a könyörtelen hideg és a napfény hiánya valóban kilátástalanná tette ezt az időszakot. A fák évgyűrűi, valamint a grönlandi és antarktiszi jégminták vizsgálata azt mutatja, hogy 540-ben és 547-ben további két nagyobb vulkánkitörés történt, ami még tovább mélyítette a válságot, évtizedekig tartó gyenge napfényt, zuhanó hőmérsékletet és katasztrofális terméskieséseket okozva. Ez volt az elmúlt 2300 év leghidegebb időszaka, amelyet pusztító, kiterjedt éhínség kísért.
Mintha a vulkáni telek és az éhínség nem lett volna elég, 541-ben megérkezett a hírhedt justinianusi pestisjárvány, amely végigsöpört a Földközi-tenger medencéjén. A járvány hetente több tízezer ember életét követelte, jelentősen felgyorsítva a Keletrómai Birodalom hanyatlását. A történészek szerint a pandémia egészen 767-ig elhúzódott, egy évszázadokon átívelő sötét időszakot eredményezve.
A hosszú távú hatások a tudósok által vizsgált mintákban a mai napig megmutatkoznak. Végül azonban felcsillant egy reménysugár: a Kr. u. 640-ből származó jégmintákban talált ólomnyomok arra utalnak, hogy az emberek ekkorra ismét képesek voltak ezüstöt bányászni és olvasztani. Ez az apró jelenség a sötétség évszázadainak végét jelezte, és a lassú fellendülés kezdetét mutatta.
📰 Forrás: Magyar Hírlap — Eredeti cikk elolvasása