Kate Atkinson regénye egyedi megközelítést kínál a krimi műfajában, ahol a bűntény csupán másodlagos, egyfajta anomália a történetben. A szerző a hagyományos krimiírói elvárásoktól eltérően nem a bűncselekmény rejtélyére, hanem a mélyen kidolgozott karakterekre és az emberi sorsokra helyezi a hangsúlyt. A mű irodalmi értékével hódít, nem pedig a klasszikus nyomozás izgalmával, ezzel újradefiniálva a zsáner határait.
A történet Edinburghban, a híres városi fesztivál idején játszódik, amikor a város tele van turistákkal és helyi lakosokkal, akik posztmodern összművészeti performanszokra igyekeznek. A cselekmény kiindulópontja egy egyszerű koccanásos baleset, amely feldühít egy rossz arcú gorillát és egy rottweilert, majd egy baseballütő is előkerül, esztelen cselekedetre sarkallva egy introvertált krimiírót. Az esemény résztvevői és szemtanúi látszólag külön utakon folytatják életüket, de a regény láthatatlan szálai észrevétlenül összekötik őket, egyre szorosabbra fűzve a sorsukat.
A karakterek között találjuk Jackson Brodie-t, az egykori nyomozót, Martin nevű krimiírót, Gloriát, egy helyi simlis üzletember unatkozó feleségét, valamint Louise-t és problémás kamasz fiát, Archie-t. Mindannyian saját, égető problémáikkal küzdenek: Brodie nehezen kezelhető barátnőjével próbál boldogulni, Martin saját vélt középszerűségével birkózik, Gloria pedig olyan dolgokat tud meg férjéről, amelyeket tán jobb volna nem tudni. Louise, aki anyaként aggódik fia biztonságáért és jövőjéért, csak miután megismertük anyai félelmeit, derül ki, hogy nyomozóként egy gyilkossági ügyet is kezelnie kell.
Atkinson regényfilozófiája szerint a bűntény nem a történet origója, hanem egy zavaró tényező, egyfajta nyűg, amely eltéríti a szereplőket saját égető problémáiktól. A karakterek előbb a maguk személyes küzdelmeivel mutatkoznak be, és csak jóval a történet eleje után, a századik oldal táján szembesülnek a bűncselekménnyel. Louise esetében például először anyaként ismerjük meg, akinek Archie-val kapcsolatos félelmei dominálnak, és csak ezután, másodlagos identitásként derül ki rendőri hivatása.
Ez a sorrendiség hangsúlyozza, hogy a rendőri munka Louise számára másodlagos, a családhoz fűződő viszonya az elsődleges hierarchia. A szerző tudatosan építi fel a szereplőket, hagyja, hogy kibontakozzanak és lakják be a nekik szánt teret, küzdjenek meg az olvasó érdeklődéséért, mielőtt a krimi elemek bekapcsolódnának a cselekménybe. A bűntény tehát nem cél, hanem eszköz, amely a karakterek közötti kapcsolatokat, a történet mélységét és az emberi reakciókat szolgálja, miközben a normál ügymenet helyreállítását célozza.
Atkinson pazarul kezeli a látszólag párhuzamos történetszálakat, amelyek valójában egyre inkább összefonódnak, miközben az olvasó frusztráltan figyeli, hogy a szereplők nem képesek összerakni a birtokukban lévő információdarabkákat. Ez a narratív technika szándékosan szegi meg a klasszikus krimik törvénykönyvét, ahol a nyomozók általában többet tudnak, mint az olvasó. Itt az olvasó jóval előnyben van, ami egyedülálló feszültséget és elgondolkodtató dinamikát teremt a történetben.
A regény ereje elsősorban a karakterek mélységében és hitelességében rejlik. Jackson Brodie, az enyhén antiszociális, fanyar humorú exrendőr és exkatonatiszt, akinek erkölcsi iránytűje hibátlanul szuperál, vagy Martin, a permanens önértékelési zavarokkal küzdő író mind szerethető figurák. Martin, aki arról ábrándozik, hogy kitör a puha lektűrök világából, Brodie ellentéte, mégis mindketten abszolút szerethetőek, gazdag belső világgal rendelkeznek.
A szerző nem ragad le a főbb karakterek kidolgozásánál; még azok a statiszták is gondosan megrajzoltak, akik maximum másfél oldalt vendégszerepelnek a kötetben. A szereplők közötti kémia és a szikrázó párbeszédek Richard Osman készségeit megidézve hihető viszonyrendszereket hoznak létre, ami jelentősen megdobja a próza élvezeti értékét. Ez a szöveg eteti magát, ahogy az olvasó elmerül a karakterek interakcióiban.
A regény nem a gyilkos személyének vagy a nyomozó ravasz húzásainak leleplezésével nyűgözi le az olvasót, hanem a műgonddal előkészített jelenetekkel. Ezek a fordulatok gyakran teljesen megfordítják mindazt, amit két szereplő kapcsolatáról gondoltunk, és mélyebb, maradandóbb hatást gyakorolnak, mint egy puszta bűncselekmény megoldása. A lényeg, hogy a mű irodalomként "üt", nem pedig krimiként.
Atkinson célja nem egy szabályos krimi megírása, hanem egy jó regény letétele az asztalra, amelyet némi krimijelleggel fűszerez. Meggyőződése, hogy egy jó regény akkor is működik, ha rossz krimi, de a legjobb krimi sem működik, ha maga a regény gyenge. A kiváló karakterek megteremtése az egyik legfontosabb útja a jó regénynek, és ebben a szerző kiemelkedő tehetséggel bír, hagyva, hogy a figurák maguk csinálják meg a történetet.
A regény olvasása során a bűncselekmény felgöngyölítése nem feltétlenül okoz heuréka pillanatokat, de ez nem is a célja. Az igazi "ütés" az irodalmi minőségben, a karakterek fejlődésében és a váratlan emberi fordulatokban rejlik, amelyek a történetet gazdagítják. Ez a műfaji határokat feszegető alkotás bizonyítja, hogy a jó irodalom képes túlszárnyalni a zsánerkötöttségeket, és mélyebb, emlékezetesebb élményt nyújtani az olvasónak.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása