A második világháború utolsó szakaszában a japán hadvezetés számos öngyilkos alakulatot hozott létre, hogy megállítsa a szövetségesek előrenyomulását. Ezen egységek közül a legismertebbek a kamikaze pilóták voltak, ám mellettük más, hasonlóan önfeláldozó küldetésekre kiképzett csoportok is léteztek. Ezek egyike volt a Kaiten, egy ember vezette torpedó, melynek célja az ellenséges hajók elsüllyesztése volt, a pilóta életének feláldozásával.
A Kaiten egységek 1944 novemberében hajtották végre első bevetéseiket. Az egyik tervező, Nisina Szekio vezette az első sikeres támadást az amerikai USS Mississinewa tanker ellen, amely felrobbant és 63 tengerész vesztette életét. A japán propaganda azonban eltúlozta a sikereket, és három repülőgép-hordozó elsüllyesztéséről számolt be, miközben a valóságban a nyolc indított Kaitenből csak egy talált célba.
A Kaitenek hordozó tengeralattjárókról indultak, és a célpontok megközelítése után a pilóták vették át az irányítást. Jelentős hadi sikereket azonban nem tudtak felmutatni; a Mississinewa mellett az USS Underhill kísérő romboló és egy kisebb deszanthajó elsüllyesztése volt a legjelentősebb eredményük. Az Underhill elleni támadás során két Kaiten is bevetésre került, az egyik végül felrobbantotta magát a romboló alatt, 112 ember halálát okozva.
1944 novembere és 1945 augusztusa között 108 Kaiten-pilóta vesztette életét, és további mintegy ezer tengerész halt meg a hordozó tengeralattjárókon. Ezek a veszteségek, összevetve az ellenséges erők csekélyebb károkozásával, azt mutatták, hogy az öngyilkos torpedózás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és nem volt sikertörténet a háború menetének megfordításában.
A japán haditengerészet súlyos veszteségeket szenvedett 1943-ban, különösen a Fülöp-szigeteknél, ami arra ösztönözte a hadvezetést, hogy új, drasztikus eszközökhöz folyamodjon. Ekkor merült fel az öngyilkos alakulatok létrehozásának ötlete, amelyek nagy veszteségeket okozhattak volna a szövetségeseknek. A kamikaze repülők mellett létrehozták a Shinyo motorcsónakos egységet és a Fukuryu robbantóbúvárokat is, de ezek hatékonysága alacsony maradt.
A Kaiten koncepcióját két fiatal tengerésztiszt, Nisina Szekio és Kuroki Hirosi dolgozta ki. Elképzelésük szerint az amerikaiak atollokon létesített támaszpontjai sebezhetőek lennének ember vezette torpedókkal. Az ötletet kezdetben elutasították, de a súlyos veszteségek után 1943 júniusában a hadvezetés mégis zöld utat adott a fejlesztésnek.
A Kaiten a Type 93-as torpedó átalakításával jött létre; egy 9 tonnás eszközbe egyszemélyes pilótafülkét, üzemanyag- és ballaszttartályokat, valamint másfél tonnás robbanófejet építettek. Maximális sebessége 55 km/óra volt, és akár 80 méteres mélységbe is lemerülhetett. A vizuális tájékozódást egy periszkóp, az iránytartást pedig egy akkumulátoros iránytű segítette. A japán harci etika megkövetelte, hogy ha a pilóta két kísérletből sem talált célba, fel kellett robbantania magát, hogy elkerülje az ellenség kezére kerülését. A torpedókon szándékosan nem hagytak vészkijáratot, mivel a pilóták számára sértőnek tartották a menekülés gondolatát.
A Kaitenek gyártása 1944 februárjában kezdődött, de az eszköz megbízhatatlannak bizonyult. Sok katona vesztette életét már a gyakorlatok során, az egyik tervező, Kuroki is egy ilyen kiképzésen halt meg. A Kaiten-pilóták 17 és 28 év közötti önkéntesek voltak, akiknek nem volt feleségük, gyerekeik, és nem ők voltak családjuk egyetlen fiúgyermekei. Kétezer jelentkezőből mintegy kétszáz férfit választottak ki, akik rövid, néhány hetes kiképzést kaptak az Ozusima szigeten, ahol a torpedó irányítását és a támadási eljárásokat gyakorolták.
A Kaiten program a japán hadvezetés kétségbeesett kísérletét jelképezi a második világháború utolsó szakaszában. Annak ellenére, hogy a pilóták rendkívüli önfeláldozásra és bátorságra tettek tanúbizonyságot, az eszköz technikai hiányosságai és a bevetések korlátozott száma miatt stratégiai hatása elenyésző maradt. A Kaitenek nem tudták megfordítani a háború menetét, és nem okoztak olyan mértékű veszteségeket a szövetségeseknek, mint amire a japánok számítottak.
A program rávilágít a japán katonai kultúra azon aspektusára, amely a becsületet és az önfeláldozást az egyéni élet elé helyezte. A pilóták számára a célpont eltalálása vagy az önmegsemmisítés volt az egyetlen elfogadható kimenetel, ami a vészkijárat hiányában és az öngyilkossági parancsban is megnyilvánult. Ez a mentalitás, bár mélyen gyökerezett a japán eszményben, nem volt elegendő a technológiai és stratégiai hátrányok kompenzálására.
A második világháború lezárása után a Kaiten-pilóták, akik nem vehettek részt bevetésen, nehezen dolgozták fel, hogy nem adhatták életüket hazájukért, és sokáig hallgattak szolgálatukról. A japán társadalom számára a Kaitenek története hosszú ideig tabu maradt, egy elhallgatott, fájdalmas múlt részeként.
A hallgatást végül Jokota Jukata törte meg 1956-ban, aki egy könyvben ismertette meg a japánokkal a különleges alakulat történetét. Jokota maga is Kaiten-pilóta volt, három bevetésen vett részt, de technikai hibák vagy a hordozó tengeralattjáró elleni támadások miatt sosem hajtott végre sikeres támadást. Számára ez egyszerre volt szerencse és szégyen, ami jól tükrözi a túlélő pilóták ambivalens érzéseit.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása