A budapesti Erzsébet híd megépítése a 20. század elején gyökeresen átalakította Pest belvárosát, különösen a mai Március 15. tér környékét. A nagyszabású projekt során felmerült a Belvárosi plébániatemplom lebontásának lehetősége is, ami komoly vitákat váltott ki a korabeli városvezetésben. A térség azonban már évezredek óta kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a Duna egyik legfontosabb átkelőhelye volt, számos történelmi réteget hordozva magán.
A főváros 1885-ben kezdeményezte új állandó dunai átkelőhelyek létesítését a már meglévő Széchenyi lánchíd és Margit híd mellett. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1890-ben elutasította azt a javaslatot, amely az Eskü tér és a Rudas fürdő között építette volna fel a hidat. Az indoklás szerint ez a helyszín műszakilag ugyan lehetséges lett volna, de a forgalmi szempontok miatt teljesen célszerűtlennek bizonyult volna.
Hiányzott volna a híd közvetlen kapcsolata egy jelentős forgalmú úttal, és a Kerepesi út Duna-partig történő szélesítése aránytalanul nagy költségekkel járt volna. Az akkori hídépítési vitát végül Wekerle Sándor pénzügyminiszter zárta le 1889-ben, biztosítva a költségvetést két új dunai átkelő megépítésére.
Ezek egyike lett az 1903-ban átadott Erzsébet híd, amelyet megelőzött az 1896-ban elkészült Ferenc József híd (ma Szabadság híd). Az Erzsébet híd építése alapjaiban változtatta meg a pesti belváros arculatát, és ezzel együtt megszületett a ma ismert Március 15. tér.
A mai Budapest központi területe ősidők óta ideális helyszínnek számított a Duna átszelésére, már a római korban is fontos átkelőhelyként funkcionált. A 2. században a folyó a Római Birodalom keleti határát jelentette, ezért védelmi erődrendszer kiépítésére volt szükség. A 4. században épült fel a jelentősebb Castellum contra Teutanum erődítmény, melynek maradványait az Erzsébet híd építésekor tárták fel.
Ez az enyhén rombusz alakú, 84×86 méteres építmény akár 3,5 méter vastag falakkal rendelkezett. A rómaiak kivonulása után az erődítmény maradványait bekebelezte a természet, majd a középkortól fejlődő Pest házainak alapjai foglalták magukba az ókori köveket. A térség következő meghatározó állomása a mai plébániatemplom ősének kialakulása, mely a honfoglalás utánra tehető.
Bár konkrét tárgyi emlékek nem maradtak fenn, a 11. századi sírok felfedezése a sekrestye alatt templomra utal, mivel a temetkezés sokáig templomkertekhez kötődött. Gellért püspök földi maradványait is itt helyezték nyugalomra 1046-ban, majd később szállították Csanádra. A templom a 14. században gótikus stílusban épült át és bővült, majd Mátyás és I. Ulászló idejében újabb szentélyekkel egészült ki.
A török hódoltság idején, 1541 után, egy ideig dzsámiként is használták. A 18. században, a török uralom végét és egy tűzvészt követően, barokk stílusú főhajóval és tornyokkal épült újjá a gótikus alapokon. Ebben az időszakban, a 17-18. században, a templom körül kezdett kialakulni Pest polgári városközpontja a Városházával, a főtérrel és az 1717-ben alapított Piarista Gimnáziummal.
A városközpont kialakulásával párhuzamosan fejlődött a Városháza is, amely a török hódoltság utáni felszabadulással létrejött pesti városi tanács székhelye lett. Kezdetben két szomszédos, gazdátlan épületet használtak, de a hivatali funkciók bővülése miatt 1702-ben újabb telket vásároltak. Itt épült fel 1710-re a Városháza új szárnya, majd 1720-ban emelték az első tornyot Pauer János-György építőmester és Hochecker György ács vezetésével.
Ez a torony a tűzvészek megfigyelésére szolgált, de később megrepedt és visszabontották, majd 1755-ben Schlepp József kőművesmester irányításával újjáépült. A 19. század elején Pest lakossága, kereskedelme és ipara dinamikusan növekedett, ami egyre nagyobb adminisztratív terhet rótt a városvezetésre. A városháza bővítése, emeletráépítéssel, elodázhatatlanná vált, amit évtizedes halogatás után 1838-ban hagytak jóvá.
Az árvíz azonban elmosta a munkálatokhoz szükséges anyagokat és a terveket is. E tragikus esemény után a város egész szerkezetét és védelmét újra kellett gondolni. A bővítés helyett egy teljesen új, árvízbiztos palota felépítése mellett döntöttek a meglévő alapokon. A tervezéssel Kasselik Ferenc pesti építőmestert bízták meg, az attikatervre pedig Hild József tett javaslatot.
Az új városháza 1842 őszén készült el, és a reformkori Pest egyetlen olyan középületét díszítő, monumentális szoborciklusa is elkészült, amelyet helyi szobrászok, Bauer Mihály és Uhrl Ferenc alkottak. Ők tizenegy egészalakos, allegorikus figurát faragtak, amelyek a Hild-féle attikára kerültek.
A Március 15. tér és környezete, a római kori erődítménytől a középkori templomon és a barokk városházán át, folyamatosan alakult és fejlődött. Az Erzsébet híd megépítésekor felmerült dilemma a templom sorsáról rávilágít a városfejlesztés és a műemlékvédelem közötti feszültségre.
Szerencsére a Belvárosi templom megmenekült, és ma is tanúja a tér évszázados változásainak. Az Erzsébet híd nemcsak egy Duna-átkelő, hanem egy olyan urbanisztikai beavatkozás eredménye, amely a mai napig meghatározza Pest belvárosának karakterét, miközben megőrizte a történelmi emlékeket.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása