Jelenleg is több mint száz tíz aktív fegyveres konfliktus zajlik világszerte, melyek közül mintegy húszat intenzív háborúnak minősítenek a nemzetközi szervezetek. Ezek közül kiemelkedik az orosz–ukrán háború, amely a második világháború óta Európa legnagyobb fegyveres konfliktusa, és már több mint egymillió katonai veszteséget okozott. Erich Maria Remarque szavai szerint a háború az abszurd és értelmetlen őrület megtestesítője, ahol az emberek ismeretleneket ölnek meg. Ez a helyzet felveti a kérdést: létezett-e valaha olyan időszak az emberiség történelmében, amikor nem dúltak háborúk?
A kérdésre adott válasz nagymértékben függ attól, hogyan definiáljuk magát a „háborút”. Ian Morris, a Stanford Egyetem történésze szerint, ha a háborút két kormány közötti harcként értelmezzük, akkor igen, voltak békés időszakok, mivel az emberiség történetének közel 99 százalékában nem léteztek kormányok. Azonban az ősi közösségekben is előfordultak összecsapások, ezért célszerűbb a hadakozást csoportok közötti erőszakként meghatározni, nem pedig egyéni cselekedetként. Fontos különbséget tenni az interperszonális erőszak, mint a gyilkosság, és a szervezett csoportos erőszak között.
Ha a háborút csoportok közötti erőszakként vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy az emberek mindig is harcoltak és öltek egymást, az erőszak folyamatosan jelen volt. Erre példa az 5200 éve élt Ötzi, az alpesi vadász, akit egy kovakő nyílheggyel lőttek le előre megfontolt szándékkal. Értéktárgyait, köztük rézszekercéjét sem vitték el, ami gyilkosságra utal, nem rablásra. Ez is azt bizonyítja, hogy az erőszak már az őskorban is létezett.
A tudomány mai állása szerint a háborúk ritkán, szórványosan fordultak elő az emberi őstörténet nomád, vadászó-gyűjtögető időszakában. A hadviselés régészeti jelei azonban egyértelműen megszaporodtak a legutolsó jégkorszak vége után, a stabilabb, melegebb éghajlat és a fokozatos letelepedés, azaz a neolitikum idején. Kr. e. 8000 körül, vagyis mintegy tízezer évvel ezelőttől kezdve, a világ számos pontján találtak helyi háborúskodásokra utaló nyomokat.
Ennek fő oka az volt, hogy a földművelésbe és állattartásba kezdő emberi csoportok élelmiszer-felesleget halmoztak fel, például búzát, árpát vagy rizst, amit meg kellett védeniük. Az állandó települések és az általuk biztosított kiszámíthatóbb élet vonzó prédává váltak más csoportok számára. Ahogy a termékeny területek fogyatkoztak, az összetűzések egyre erőszakosabbá váltak. A magántulajdon védelme kiemelt fontosságúvá vált, és az idillinek elképzelt ősközösségek felbomlottak a neolitikum idején.
Ezzel új időszámítás kezdődött: megalakultak az első komplex, hierarchikus társadalmak, ahol az erőforrások egyenlőtlen birtoklása a hatalom koncentrációjához vezetett. Megjelentek a kifejezetten katonáskodással foglalkozó rétegek, és velük együtt a háborúk is egyre szervezettebbé és kegyetlenebbé váltak. A Homo sapiens története így a soha véget nem érő pusztító konfliktusok történetévé vált.
Ahhoz, hogy háború létezhessen, a társadalmaknak és államoknak meg kell őrizniük a függetlenség, az elkülülés érzését, a „mi kontra ők” mentalitást. Amíg létezik közösségek közötti különbségtétel, addig fennáll a véres konfliktusok lehetősége. Az első régészetileg bizonyított ostrom és csata Kr. e. 4000–3500 körül zajlott a mai Szíria északkeleti részén, Hamoukar ősi városánál, ahol az uruki kultúra agyag parittyalövedékekkel hódította meg a települést. Az első írásos feljegyzésekkel alátámasztott háború pedig a Sumer és Elám civilizációk közötti konfliktus volt Kr. e. 2700 körül Mezopotámiában.
Ha a kérdés az, hogy „éltek-e valaha emberek erőszak nélkül”, a válasz egyértelműen nem. A kenyai Nataruk régészeti lelőhelyen tízezer éves, erőszakos halál jeleit mutató 27 csontvázat találtak, amit a korai vadászó-gyűjtögető csoportok közötti háborúskodás bizonyítékaként értelmeznek. A szudáni Jebel Sahaba őskori temetőben feltárt 13 ezer éves maradványok pedig szisztematikus támadásokra és mészárlásra utalnak.
Az állatvilágban viszonylag ritka a fajok közötti halálos összecsapás, és a hímek közötti harcok is többnyire megfélemlítésre korlátozódnak. Kivételt képeznek azonban a csimpánzok, a Homo sapiens legközelebbi evolúciós rokonai. Ők megmutatták, hogy a gyilkosság és a kegyetlenség nem kizárólag emberi tulajdonságok. Felnőtt csimpánz hímek koalíciói agressziót szítanak a szomszédos csoportok ellen, heves csatákat vívva életterületük kiterjesztéséért.
A csimpánzok, akárcsak az emberek, territoriális élőlények, és folyamatos harcokat vívnak új területekért, élelemért, erőforrásokért és a mások feletti hatalomért. Jane Goodall, a híres főemlőskutató is megdöbbenve tapasztalta a csimpánzok gyilkos háborúskodását, amikor a gombei csimpánzháború során a Kasakela csoport hímjei éveken át pusztították a Kahama csoportot, férfiakat ölve és nőstényeket bántalmazva. Még csecsemőgyilkosságok is előfordultak. Ez a megfigyelés rávilágít arra, hogy a csoportok közötti erőszak mélyen gyökerezik a főemlősök viselkedésében, és az emberi konfliktusok eredetét is segíthet megérteni.
📰 Forrás: Index — Eredeti cikk elolvasása