Három magyar túrázó, Enikő és társai, az osztrák Alpokban, a Kis-Ankogel-csúcsról ereszkedve kerültek nehéz helyzetbe, amikor egy megáradt patak elzárta a jelölt túraösvényt. A csoport tanácsot kért a segélyhívó vonalon, ám a kommunikációs zavarok következtében végül mentőhelikopterrel kellett őket kimenteni. A mentés költségeit, fejenként 150 ezer forintot, a biztosító megtagadta kifizetni, arra hivatkozva, hogy nem történt sürgősségi ellátást igénylő esemény. Enikő az eset nyilvánosságra hozatalával más túrázók számára szeretne tanulságokkal szolgálni.
2026. június 13-án délután Enikőék a Kis-Ankogel csúcsáról ereszkedtek lefelé, és a kevésbé forgalmas, de látványos 528-as útvonalat választották a Seebach-völgybe. Már majdnem leértek, amikor egy hegyi patak második ága, feltehetően az előző esti esőktől megáradva, átkelhetetlenné vált. Sem lejjebb, sem feljebb nem találtak biztonságos átkelési pontot, mivel a patak sziklaszoroson folyt keresztül, vagy még nagyobbá vált.
Este hét óra előtt tíz perccel a 112-es segélyhívót tárcsázták, nem mentést, hanem tanácsot kérve a patak kikerülésére vagy alternatív útvonalra vonatkozóan. Enikő többször is elmondta angolul a koordinátákat és az útvonal számát, hangsúlyozva, hogy rendben vannak, de az ügyintéző rendőrt akart kapcsolni helyismerettel rendelkező hegyimentő helyett. Egy osztrák rendőr jelentkezett, de érdemi segítséget nem tudott nyújtani, és szakértőt sem kapcsolt.
A visszafordulás opciója több mint ezer méteres emelkedést jelentett volna a Hannover-házig, ami ötórás kaptatás lett volna, ehhez már túl késő és fáradtak voltak. A Cellerhütte is több mint négyórányi gyaloglásra volt. Egy három kilométerrel feljebb lévő hegyi kunyhóban nem lett volna elegendő hely aludni, ráadásul a csapat egyik tagja inzulinos cukorbeteg volt, ami további kockázatot jelentett volna éjszakai kint tartózkodás esetén.
Ehelyett megpróbáltak a patak bal oldalán lévő erdőben leereszkedni, ahol az ösvény hamar elfogyott, és egyik társuk megcsúszott, kisebb sérülést szenvedve. Este negyed kilenc körül helikopterzúgás jelezte a mentés megérkezését. A túrázók, figyelembe véve a késői időpontot, a fáradtságot, a telefon lemerülését, a cukorbeteg társ kockázatát, és a meglévő Extrém Sport Platina biztosításukat, elfogadták a mentést. A biztosító azonban később elutasította a fejenként 480 eurós (150 ezer forintos) mentési költség megtérítését, azzal az indokkal, hogy nem volt sürgősségi orvosi ellátásra szükség.
Enikő húsz éve túrázik, gyakran jár 2000 méteres hegyekben, és eddig soha nem volt szüksége mentésre vagy orvosi ellátásra. A csoport felkészülten indult útnak, rendelkeztek fejlámpákkal, kötéllel, védősisakkal, hómacskával és jégcsákányokkal is. Az eset rávilágít a hegyi túrázás során felmerülő váratlan akadályokra, mint például a hirtelen megáradó patakok, amelyek még a jelölt útvonalakat is járhatatlanná tehetik.
A kommunikációs nehézségek és a segélyhívó rendszerrel kapcsolatos tapasztalatok is kiemelt fontosságúak. A 112-es szám hívása során felmerült félreértés, amikor a helyismerettel rendelkező szakértő helyett rendőrt akartak kapcsolni, rávilágít arra, hogy a hegyi vészhelyzetek kezelése speciális ismereteket igényel. A biztosító elutasítása pedig a biztosítási feltételek pontos ismeretének fontosságát hangsúlyozza, különösen extrém sportok esetén, ahol a mentés típusától függően eltérőek lehetnek a fedezetek.
Az eset tanulságos lehet más túrázók számára, különösen az Alpokban. Csenár Márton, nemzetközi szinten végzett magyar túravezető szerint a felkészülés kulcsfontosságú. Már otthon, a túra tervezésekor alaposan ellenőrizni kell az időjárás-előrejelzést, majd a helyszínre érkezve ismét felül kell vizsgálni a körülményeket. Túra közben folyamatosan értékelni kell az időjárási viszonyokat, a csapat fizikai és egészségi állapotát, valamint a terepviszonyokat, és ezek alapján dönteni a továbbhaladásról vagy a visszafordulásról.
A túravezető elemzése szerint a csapat egy úgynevezett „terepcsapdába” került, ahol a sziklák összeszűkítik a patak útját, és egy kiadós eső után életveszélyessé válhat az átkelés. Boka fölé érő, sebes folyású patakon átkelni fáradtan különösen veszélyes, ezért valószínűleg helyes döntés volt, hogy nem próbálták meg. Ha nincs biztonságos átkelési lehetőség, a visszafordulás vagy a mentés marad. A fáradtság miatt a távoli hütték elérése nem volt reális, a közeli kunyhó pedig a cukorbeteg társ miatt hordozott kockázatot éjszakai tartózkodásra.
Csenár Márton kiemelte, hogy az alpesi vészhívásokra a 140-es szám szolgál, amely hegyisport-balesetek esetén gyorsabban juttatja el az információt az illetékes hatóságokhoz, mint a 112. Bár a 112 hívása nem hiba, a 140-es szám ismerete hiányosság lehet egy tapasztalt túrázó számára. Az eset rávilágít a helyes segélyhívó szám kiválasztásának fontosságára a kommunikációs zavarok elkerülése érdekében.
Enikő helyesen járt el azzal, hogy az esetet jelentette a nemzeti parknak és a helyi hegyimentő-szolgálatnak (Österreichischer Bergrettungsdienst). Ez az információ hasznos lehet az útvonal karbantartásához vagy fejlesztéséhez, például egy híd építéséhez, ha az adott szakaszon rendszeresen problémát okoz a megáradt patak. A hegyimentők válaszukban jelezték, hogy fontolóra veszik a túratáblák kiegészítését, figyelmeztetve a túrázókat a patak időszakos elzáródására. Az eset tehát nemcsak személyes tanulságokkal, hanem a hegyi infrastruktúra és a tájékoztatás javításának lehetőségével is szolgál.
📰 Forrás: Telex — Eredeti cikk elolvasása